Szombat este zsúfolt a város, nagy a zaj, és nem csupán a közöny kacag hangosan.
A tömegben szinte láthatatlanul bolyonganak a fedél nélküliek. Csak az látja őket, aki látni akarja a valóságot.
Szombat este zsúfolt a város, nagy a zaj, és nem csupán a közöny kacag hangosan. A tömegben szinte láthatatlanul bolyonganak a fedél nélküliek. Csak az látja őket, aki látni akarja a valóságot.
A fájdalom mellé a félelmet is beleégették a tekintetekbe.
A nincstelenek nesztelenül, lehajtott fejjel, de immáron kisebb szatyrokkal igyekeznek belesimulni a színes forgatagba. A tömeg arctalanná tesz, és az ő arcukra is alig kíváncsi valaki. Arra sem, mit ettek tegnap, vagy ma, arra sem, hogy ettek-e egyáltalán valamit. Nem számít az sem, lesz-e fedél a fejük felett, vagy valahol egy járdán, vagy rejtett kapualjban kartonpapír a fekhelyük.
Könnyebb félretenni a lelkiismeretet, egyszerűbb nem létezőnek tekinteni őket, mert belőlük nem várható politikai bázis, konc, haszon. Tükrök ők, ennek a kornak a tükrei.
Az utolsó fedél nélküli ember akivel az este találkoztam, egy idős bácsi volt. Ő is, mint mindegyikük akivel az elmúlt időszakban találkoztam, tudja mi vár rá. Ez a bácsi is fél. Retteg. A kérdéseimre csak nézett, bólogatott, majd elsírta magát. Csak annyit mondott, hogy neki már jó, mert úgy sincs sok hátra. Remegő kézzel fogta a szendvicset, az almát, meg a cigit, amit kapott.
Búcsúzóul megöleltem. A járókelők nem figyeltek ránk. Elvesztünk a tömegben.
