Gyilkos karácsony – sokak „szomorú vasárnapja”

Ez most nem egy cuki-muki iromány. Sokak számára ugyanis a karácsony a végítélet órája, de mégis miért? Miben különbözik ez a pár nap a többitől? Valójában csak abban, hogy az elvárt, kötelező szeretet és idill kényszere sokakat végleg a depresszióba vagy akár az öngyilkosságba taszít.

Ez a kényszer rávilágít ugyanis arra, ami hiányzik az életünkből.

A színjátékok, az egymást egyébként maximálisan leszaró családtagok mesterkélt egymásra vicsorgása, az erőltetett együtt töltött idő nem csoda, hogy óriási családi bortányokhoz és egy esztendőre előrevetített sértődésekhez vezet, mely aztán megtorolható a következő karácsonykor. Elég nehéz ráerőszakolni a szeretet giccsekkel teleaggatott ünnepét egy olyan társadalomra, melyre amúgy a szeretet átélése, kimutatása a hétköznapok szürkeségében legkevésbé sem jellemző.

A modernkori karácsony nem egy empatikus,

hanem egy végtelenül kegyetlen jelenség, mely feldolgozhatatlan terheket pakol az árvák, egyedülállók, szegények, szakítás után kínlódók, gyermeküket egyedül nevelők, de alapvetően mindenki nyakába. Minden platformon ugyanaz az üzenet: nem vagy elég jó, és amid van, az hiányos, selejtes. Nem felelsz meg. Az elvárások, mely szerint részt kell vennünk az egymást szerető színjátékban, kiveri a biztosítékot az autisztikus/színlelésre képtelen személyek számára.

Kapcsolataink romokban hevernek, a házasságok több, mint a fele válással végződik, az együtt maradó párok is legtöbbször érdekből, anyagi okokból, félelemből stb. nyögik a közös életet, a szülő-gyerek viszonyok feszültséggel terheltek, de a mindennapi hajszánk során erről nem veszünk tudomást. Karácsonykor viszont farkasszemet néznek velünk nehezen kihordott kapcsolataink, az elabortált gyermekek. Nem véletlen, hogy az öngyilkosságok száma is ilyenkor emelkedik meg leginkább. Ki akar torzszülötteket nézegetni?!

Az ünnepélyes, tragikomikus színdarab sokszereplős:

a karácsony mártírjai és sztahanovistái, bejgli sütő robotnők és a háziasszonyság perfekcióját kimaxoló anyák négykézláb kúszva, kócosan, melegítő nadrágban kerülnek lencsevégre. A sznob, felszínes rokonok és rokonnők egyetlen őszinte arckifejezést felmutatni nem képes, fintorgó, grimaszoló, kimázolt grincsszörnyek. Szemüket meresztgetve mímelik az érdeklődést.

Az egymáshoz öltöztetett próba babák, Facebook sztár-párok, a tökéletes párkapcsolat fölényeskedő mintapéldányai, összehangolt piros öltözetben reprezentálnak, fejükről csak egy bohócsipka hiányzik. A született provokatőrök lesben állva várják a pillanatot, ez az ő nagy napjuk! Végre bedobhatnak a szoba közepére egy kézigránátot, most aztán tuti, hogy a kiürített bukszák és ünnepi maximalizmus nyomasztásában egy szikra is elég, hogy a szereplők átharapják egymás torkát. Ilyenkor még a fing is hurrikán, a feszültséggerjesztők kuncognak a bajszuk alatt, kész a szórakoztató családi dráma, erre vártak egész évben.

A gyerekek csokornyakkendős, hózentrógeres szettben kínlódnak,

mindent megkapnak és semminek nem tudnak örülni igazán. A mohó világ kis leképződései ők, nincs az a regeteg ajándék, ami kielégíthetné kapzsiságukat. Puszilkodniuk és köszöngetniük kell, de valójában csak önmaguk önző ünnepeltetésére tanítjuk őket. Az elváltak keserűségben töltik a karácsony óráit, félbetépett kártyalapokként, szív dámák siratják a tökfilkót.

Több pályán, szimultán zajlik a mérkőzés: pénzszórási vetélkedő, horrorisztikus shopping maraton, kinek nagyobb a fája, kinek díszesebb, aztán ott van a gyerek cukisági verseny, instaháború és likevadászat, kinek nagyobb a nappalija, kinél van több ajádnék, főző-sütő bemutató, evésrohamba fulladó kielégületelenség, mind-mind csak arra mutat rá, milyen rohadtul hiányzik az, amiről ez a szerencsétlen ünnep elvileg szól.