Hiányuk örökös, mély seb – Nem gyógyul és talán nem is akarom, hogy gyógyuljon

Öregszem. Ha az egyre szaporodó ráncaim, csökkenő erőm és napról napra növekvő számú nyavalyáim nem figyelmeztetnének erre, akkor is eszembe juttatnák a gyertyák, amiket halottak napján gyújtok.

A veszteségeim mind gazdagítottak valamivel

Már oly sokan vannak, hogy nehéz mindannyiukat számba venni ezen a szomorú ünnepen. Idősek, fiatalok, gyerekek, családtagok, rokonok, szerelmek, barátok és ismerősök. Lassan, de biztosan nő a számuk.

Emlékek róluk; együtt töltött szép vagy fájó pillanatok, órák, napok, hónapok és évek; ezernyi pillanatkép torlódik fel ilyenkor a lelkemben. És mindegyik nem csak az életem, de az én részemmé vált. Szavak, mimikák, mozdulatok, amelyek az övék voltak, de szép, lassan az enyémekké lettek. Mert mindegyikük adott valamit ahhoz, ami ma én vagyok. A veszteségeim mind gazdagítottak valamivel.

És mégis, a hiányuk örökös, mély seb. Nem gyógyul és talán nem is akarom, hogy gyógyuljon. Hisz’ én magam kaparom el mindig, újra és újra, valahányszor emlékezem rájuk.

Nehéz dolog ez a gyász. Bár mindig fájdalomként ábrázoljuk, de van benne némi öröm is. Hisz azért sajoghat, mert voltak…velünk…nekünk. Ha nem lépnek az életünkbe, most nem nyilallna belénk hiányuk, de nem is mosolyodnánk el az emlékeken. Többek lettünk halottainktól! És ezért hálásnak kellene lennünk! De mégis haragszunk rájuk. Mert úgy érezzük, itt kellett volna maradniuk… velünk, nekünk, értünk.

A folytatásban: gyász és önzés