Nagyon vártam Nemes László Napszállta című filmjét. A Saul fia lenyűgöző élménye után annak idején nagy örömmel fogadtam a hírt, hogy a tehetségét már megmutató rendező a három évtizeddel Auschwitz előtti Budapestre vezeti vissza közönségét.
Óriási élmény
Az új filmet bemutatója óta már többször láttam, és túlzás nélkül, azóta teljesen leköti gondolataimat. Óriási élmény. Egyetértek portálunk, a Városi Kurír beharangozójával , és ugyancsak egyetértek a Magyar Hang című túlélő-hetilap filmes újságírójával, Ficsor Benedekkel:
„A Saul fiával a rendező minden létező díjat besöpört, a Napszálltával pedig megalkotta azon munkáját, amelyre évtizedek múlva nagy műként hivatkozhat majd a filmművészet.”
Sokan, sokfélét írtak már Nemes László (Nemes-Jeles László néven lett világhírű, de most ő írta így nevét a Napszállta elején és végén is) második nagy filmjéről. Magam, mivel nem vagyok filmszakértő, igyekszem egy „civil” szemével bemutatni, milyen élményt kínál a Napszállta.
Idegesít, bosszant az ilyesmi? Kerüld el
Mindenekelőtt egy tanács: csak akkor nézze meg Nemes László alkotását, ha nem ragaszkodik a hagyományos, világos történetmeséléshez. Ez a film tele van rejtéllyel, titokkal. Szinte semmi sem egyértelmű a főszereplő, Leiter Írisz és a körülötte feltűnő emberek szándékaival kapcsolatban. A párbeszédekben lépten-nyomon olyan eseményekre utalnak, amelyeket aztán senki nem magyaráz el. Súlyos dolgok hangzanak el, de nem érthetjük ezeket teljesen világosan. Akit az efféle filmes világ bosszant, idegesít, annak a Napszállta több mint 140 perce nagyrészt szenvedés lenne.
