A Tarlós főpolgármestert már nagyon régóta foglalkoztatta a hajléktalankérdés. Idejét sem tudni, mennyi idő óta. Hogy van a hajléktalanoknak egy csomó problémájuk, amik még mindig nincsenek megoldva. Éheznek, fáznak, és csak úgy lézengenek az utcán.
Nem bírom én ezt így sokáig,
mondta magában a Tarlós főpolgármester. Ez így nem mehet tovább. Tele volt együttérzéssel, meg szolidaritással, már az óvodában is empátia volt a jele. Törte is a fejét, hogy mit kellene tenni, hogy ezek a hajléktalanok ne úgy éljenek, ahogy. Egyszer majdnem lement egy aluljáróba, hogy megnézze a hajléktalanokat, de a sofőr nem volt hajlandó levezetni a szolgálati autót a lépcsőn.
– Tönkremegy a futómű, Főnök – mondta a sofőr. Azt meg ugye mégsem akarhatta. Szolgálati autó, felelősséggel tartozik a köznek.
De csak nem volt nyugodása a Tarlós főpolgármesternek,
nem ment ki a fejéből, hogy az a sok ember mind ott alszik az aluljárókban. Nem jó ez így, morfondírozott egyre csak. Amúgy ebben nagyon igaza volt, mert tényleg nem volt jó. Tenni kellett valamit, hogy másképp legyen.
Aztán egyik nap az eszébe jutott valami. Olyan volt, ami az eszébe jutott, mint egy gondolat. Merthogy az is volt, gondolat.
Be kellene zárni éjszakára az aluljárókat.
Ez volt a gondolat, ami szöget ütött neki. Akkor majd nem fog ott tartózkodni senki. Nekik sem jó, ha odalenn életszerűznek. Szólt is rögvest a kormánynak, amivel ugye 15 pontos megállapodása volt. Terjesszék elő, hogy éjszakára zárják be az aluljárókat.
Mindezt persze a hajléktalan emberek érdekében. Meg a többiek miatt is, akik ma még nem hajléktalanok. Ezen elgondolkodott egy kicsit a Tarlós főpolgármester. Hogy ez most jó vicc volt, vagy csak amolyan átlagos. És, hogy vicc volt-e egyáltalán.
