Ilyentájt, szeptember végén, rendre össze szoktunk gyűlni, hogy megemlékezzünk a Kurír történetének végnapjairól. Így történik ez idén is: hol többen, hol kevesebben jövünk el az egykori csapatból; volt, hogy harmincan, volt, hogy kétszázan. Az egykori napilap főszerkesztőjének Szűcs Gábornak a visszaemlékezése, némi aktuális felhanggal.


Ama bizonyos végnap pontos időpontja egyébként 1998. szeptember 30-a, egy szerdai nap délutánja,

amikor az Orbán kormány – illetve megbízásából az annektált (értsd: ellopott) „új” Postabank kedves képviselője: Kőhalmi Alfrédné vezérigazgató-helyettes – két mondattal befejezettnek nyilvánította az akkor nyolc és fél éve működő Kurír életét.

Pontosan húsz éve történt mindez.

Az évforduló lehetőség arra, hogy ne csak ennek az emblematikus napilapnak a lefejezésére emlékezzünk, hanem a jelen sajtó viszonyaira is. Mert a húsz évet összekötő mondat éppen a minap hangzott el Strasbourgban Orbán Viktor szájából:

„Mi sohasem vetemednénk arra, hogy elhallgattassuk azokat, akik nem értenek egyet velünk”.

Ezt mondta az a miniszterelnök, aki elhallgattatott már újságokat, megfélemlített tévét, rádiót, nyomtatott és internetes sajtót, tanárokat, civileket, tudósokat, aki miatt „félelem és reszketés” költözött, ha nem is Las Vegasba, de Magyarországra. S ahogy Hunter S. Thompson könyvében a két eszement főszereplő: Duke és dr. Gonzo minden törvényt áthágva dúlja fel Las Vegast, úgy dúlja fel lassan egész Európa életét Orbán.

Miénk viszont a szerény dicsőség: az elhallgattatott lapok sorában az első a Kurír volt.

Ha a születésnapunkra is érkezik felkérés az emlékezésre, akkor majd mesélek erről a feledhetetlen nyolc és fél évről, de ezúttal a végjátékról szólnék. Annyit azért mégis, mivel olvashatják ezt az írást olyanok is, akik nem éltek még a Kurír idején, hogy 1990-ben ez a lap máig utánozhatatlan sikerrel robban be a magyar sajtóba. A sikernek sok összetevője volt, ami a témánkhoz leginkább hozzátartozik, hogy egy addig nem létező műfajt teremtettünk, az intelligens bulvárlapét: mindkét laptípusból, tehát a szeriőz politikai napilapból és az akkor Magyarhonban még alig ismert bulvárvilágból is megpróbáltuk átvenni a legjobb hagyományokat.

Ez különösen a politikát illetően valósult meg.

Ugyanis komolyan vettük a mindenkori hatalommal szembeni ellenzéki-ellenőrző szerepünket, mert, ahogy Mikszáth mondta: a polgár kormányt választ és ellenzéki lapot járat. Ennek megfelelően nagy terjedelemben foglalkoztunk a politikával, ráadásul olyan hangnemben, ami addig ismeretlen, sőt, inkább elképzelhetetlen volt a magyar sajtóban. A nem egyszer kijelentő módban, ellenkezést nem tűrő módon megfogalmazott véleményünk mellett a hatalmat különösen bosszantotta a Kurír humora, amivel egyszerűen nem tudtak mit kezdeni. Tollunkat – számítógépünket – az irónia, a szarkazmus, a gúny vezette, ha politikusról, politikáról írtunk. Ahogy kitűnő kollégánk, Peterdi Pál mondta: akinek humora van, az mindent tud, akinek nincs, az mindenre képes. Ezért aztán utált is minket minden humortalan párt és kormány, mi meg éppen ettől dőltünk nyugodtan hátra gondolván, akkor mégis csak jól végezzük munkánkat…

Na, de forduljunk rá a végjátékra, az 1998-as esztendőre.

A történet két szálon futott: a mi bukásunkat megelőzte a Kurírt (is) tulajdonló bank, a Postabank végjátéka. Ez is történelem – banktörténelem –: miért ment majdnem csődbe az akkor legsikeresebb kereskedelmi bank 1997. februárjában? Aki még emlékszik, az nehezen felejti az izgatott sorban állást a bank fiókjai előtt, amikor a rém(es) hírektől megrémült betétesek tömegével kezdték kimenekíteni vagyonukat. Becslések szerint néhány napon belül 25 és 40 milliárd forint közötti összeget vehettek fel. Még éjszaka is várakoztak a bankfiókok előtt, s ugyan az intézet forrásainak közel hatodát vonhatták ki a pánik napjaiban, de a bank állta az ostromot.

Ám a történet arra mindenesetre jó volt,

hogy a Postabank ellenségei és irigyei megindítsák a harcot az addig bekebelezhetetlennek tűnő bankért. Most ismét csak rövidítve az eseményeket: a rendszerváltással létrejött magyar bankrendszer 1993-ra gyakorlatilag elvesztette a tőkéjét. Ezen az állam a maga módján, hitel- és bankkonszolidációval segített, aminek természetesen megkérték az árát: többségében állami tulajdonná vált bankszektor. A Postabank nem engedett a csábításnak, saját erőből próbálta megoldani problémáit. Ez azonban a májusi választásokkal első ízben hatalomra került Fidesz-kormánynak nem tetszett.

Ennek jeleként, május végén, rögtön a választás után, egyik legelsőként Orbán Viktor Princz Gáborral a Postabank elnök-vezérigazgatójával találkozott.

A helyszín az akkori Fórum szálloda Bécsi kávéháza volt. A telt kávézó volt tanúja annak, hogy a beszélgetés során Princz igen éles szavakat használt, állítólag némi anyázás is elhangzott. Ami némelyest érthető, hiszen a Fidesz úgy 800 milliós kitelt kapott Princztől a kampányára. Persze, nem támogatást, hanem hitelt. A hitelből, ugyebár akkor lesz támogatás, ha azt nem fizetik vissza… Mi okozhatta a vitát? Princz vélhetően úgy kért konszolidációt, hogy a bankja megmaradjon neki, Orbánnak pedig már akkor szüksége lehetett egy bankra, aminek segítségével gondolta finanszírozni pártját. (Ez, a mai történések fényében, akár igaz is lehet.) Princznek felajánlott egy menekülő utat: állítólag valami egzotikus ország nagyköveti posztjáról volt szó, de Princz a bankot választotta.

Július 23-án történt még egy kísérlet Princz lemondatására,

hátha csendben, botrány nélkül távozik. Járai Zsigmond pénzügyminiszter és Stumpf István kancelláriaminiszter győzködte Princzet, de ő nekik is kategorikus nemmel válaszolt. Aztán elhangzott egy máig rejtélyes mondat: „Senki biztonságát nem tudom szavatolni száz méteres körzeten belül!” A rejtély oka, hogy máig nincs bizonyítva, ki mondta kinek… Ha Princz mondta, nyilván a nála lévő kompromittáló papírokra gondolt, ha Stumpfék, akkor a nemzetbiztonsági módszerek bevetésére…

Az események drámai módon felgyorsultak.

Princz leváltásához az alapszabály szerint a részvényesek 75 százalékának a jóváhagyása kellett. Az állam kezében azonban csak 70 százalék volt a közgyűlés előtt, ami augusztus 7-re volt kitűzve. Ezért, kerül, amibe kerül, meg kellett szerezzék a hiányzó öt százalékot. Ennyi részvény, pontosabban 5,6 százaléknyi postabankos papír együtt a Reálbanknak volt, ők azonban nem gondoltak eladásra. Talán csak egyedül őket lepte meg, hogy július 10-én az Állami Pénz és Tőkepiaci Felügyelet még aznap (!) felügyeleti biztost és helyszíni ellenőröket rendelt ki a Reálbank Rt.-hez.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét