74 éve lőtték magyar nyilasok a Dunába Richter Gedeont

Richter Gedeon 1907-ben felépítette az első magyarországi gyógyszergyárat, 1912-ban szabadalmaztatta a Kalmopyrint és a Hyperol fertőtlenítő tablettát. Első organoterápiás készítményét, a vérnyomást növelő mellékvese-hormon kivonatát még ma is használják a gyógyászatban. 1944. december 30-án magyar nyilasok a Dunába lőtték.

Richter azután is bejárt dolgozni, amikor 1941-ben a Horthy-rendszer zsidótörvényei alapján kitiltották a saját gyárából. Sorsát azért is érdemes megjegyezni, mert a miniszterelnök szerint a cég története

„magyar sikertörténet”,

mivel a

„vállalat minden egyes csapás után sikeresen újrakezdte”.

Orbán a beszédéből kihagyta, hogy ezeket a csapásokat a horthysta magyar állam mérte a cégre, és az alapító Richter Gedeonra.

Bächer Iván írásával emlékezünk a gyógyszerész-gyártulajdonosra, akit sok más társával együtt a Dunába lőtték.

Kalmopyrin

A parton öten álltak, a hatodik leült a vasbakra, és fáradtan támaszkodott a puskájára. Ő törte meg a csendet:

– Megfájdult a fejem, bassza meg. Már megint.

A többiek csak némán cigarettázva nézték a jégtáblákkal borított, fodrozó vizet. Aztán egyikőjük, egy tizedes nekiállt, kezdte összeszedni a rakpart szegélyén sorakozó néhány sapkát, kalapot. A cipőket, a kabátokat, sőt a felsőruházatot, nadrágot, szoknyát már az Andrássy úton begyűjtötték.

– Azokat hadd nézzem át én előbb –mordult az, aki ült. – Tudja, hogy a szegény öregem kalapos volt.

– Nézzed, Kovács – vonta meg vállát a tizedes.

– Csak ne fájna úgy a fejem…

– Pedig még egy úsztatást megcsinálunk ma este. Vissza kell menni a másik adagért.
A Katona József utca 21.-ből ugyanis előző napon, december 30-án délelőtt 11-kor százharminc lakót szedtek össze és tereltek át az Andrássy út 60.-ba. Miután kirabolták őket, és jó néhányukat alaposan meg is kínozták, másnap gyalog indultak el a Dunapart felé. Útközben úgy döntöttek, hogy mivel csak nyolcan voltak, két részletben végzik el a munkát, és a Zrínyi utca sarkán elfelezték a menetet. Amíg az első adaggal végeztek, a másik felére két bajtárs vigyázott.

– Mutasd azt a tökfedőt – vett kezébe egy elegáns puhakalapot Kovács a parton –, ez azé a magas öregúré volt, ugye. A tizedes megvonta vállát, a géppisztolyával babrált.

– Mintha azt hallottam volna, valami drogista vagy pirulagyáros vagy mi volt a zsidaja… Szépen elköszönt a feleségétől. Nem is nyavalyogtak – morfondírozott Kovács, majd hozzátette: Szívós volt az öreg. Háromszor kellett beletrafálnom, mire végül becsobbant.

– Most majd utána küldjük az öregasszonyt is. Legyen együtt a család. Na, gyerünk!
Kovács szórakozottan silabizálta a kalap bélésébe aranyfonállal hímzett monogramot: R. G.

– Gyerünk már, mert felrúglak – förmedt rá a tizedes.

– Adjon már valaki valamit, szétreped a fejem.

– Nesze – vett ki egy fiolát zsebéből a tizedes, és egy szem gyógyszert hullajtott Kovács tenyerébe.

– Mi ez? – kérdezte Kovács.

– Kalmopyrin. Mindig tartok magamnál, tudom, hogy nem bírjátok a zsidóvért. A Zrínyi utca sarkára visszatérve kellemetlen meglepetés várta őket. A minden lében kanál Wallenberg összeszedett egy teherautónyi német katonát, s azok a két hátramaradt bajtársra szegezték géppisztolyaikat némán, miközben a Katona utcaiak gyorsan szétszéledtek.

– Nem baj – morogta a tizedes vaskos bajsza alól –, majd holnap behozzuk a lemaradást.

– Ezekkel a németek mindig akadékoskodnak – dohogott Kovács is –, nem értem, miért ütik bele az orrukat. Ez a mi dolgunk, magyaroké.

– Elmúlt a főfájásod, Kovács?

– El. Ez a Kalmopyrin jól ki lett találva. Másnap behozták a lemaradást valóban. S harmad- és negyednap is, hisz volt még egy jó hét a fölszabadulásig.

Kovács László 1945 őszétől a demokratikus rendőrség állományában szolgálta hazáját tovább. Mivel fegyelmezett, megbízható munkaerőnek bizonyult – az év utolsó napjaitól a Magyar Kommunista Párt tagja is lett –, a ranglétrán gyorsan haladt föl. 1951-ben az Államvédelmi Hatóság vette volna át őt, de előtte még – ahogy ma mondanák – teljes körű átvilágításon kellett keresztülesnie. Kovácsnak balszerencséje volt: a Hatóság két munkatársa is összeakadt vele Újlipótvárosban annak idején, és öt évvel később mindkettő fölismerte őt. Kovács rendőr százados akkor már hithű kommunista volt. A tárgyaláson nyugodt arccal mondta el az utolsó szó jogán, hogy nem tagadja bűneit, és őszintén megbánta azokat.

Mentségül csak annyit hozna föl, hogy őt egy koldusszegény alföldi kalapos nevelte fel. Gyermekkorában fázott és éhezett. Ő a Klebelsberg emelte tanyasi iskolában, a templomban, a kastélyban, a tanítótól, a paptól, a gróftól, az intézőtől, a jegyzőtől, a csendőrtől mindig csak azt hallotta, tanulta, hogy nyomorúságáért a zsidók, a mocskos, magyarokon élősködő zsidók tehetnek. Ő, a félárva, nincstelen, meztéllábas gyerek, hogyne hitt volna a nálánál százszor tanultabb, módosabb, kikupáltabb nadrágosoknak..

Kovács tizenöt évet kapott, de csak négy évet ült, az ötvenhatos forradalom természetesen kiszabadította őt is. Azonnal elhagyta az országot, a Német Szövetségi Köztársaság egyik takaros kisvárosában telepedett le, ahol jól menő kalapüzletet nyitott. Boldogan élt gyönyörű családja körében. Csak egy okozott neki gondot: gyakorta tört rá a migrén. Sem az Aspirin, sem más szer nem segített; főfájását csakis a Kalmopyrin bírta múlasztani. Ahhoz pedig hozzájutni sokáig bajos volt. Szerencsére a hetvenes évektől mind sűrűbben járt haza, Magyarországra, és akkor egy egész kistáskányi Kalmopyrinnel tért vissza mindig.

Mikor nyugdíjba vonult, fiának adta a boltot tovább. Ő persze már elsősorban baseball- és sísapkákat árult. A kalap korának arrafelé is leáldozott, hiába.