A CEU elüldözése megbocsáthatatlan gaztett

Azt mondta Hollik István, aki különben a „kormány” új szóvivőjeként hibátlanul, sajátjaként beszéli a neonáci-újnyilas nyelvet, hogy „csak a bevándorláspárti balliberálisok sivalkodnak a Soros-egyetem Budapestről való részleges elköltözése miatt.”

Hollik Orbán helyett beszél

E hiperpofátlan, cinikus, az ellenfeleket semmibe vevő szóvivői handabandázásra idéznem kell egy facebookos reakciót: „csak a nácik örömködnek”.

Magam hozzáteszem: igen, a nácik örömködnek – meg a tökéletesen amorális, bármikor bármit és annak az ellenkezőjét is elmondani képes és hajlandó „kormányszóvivők”, bandatársak is. Ne feledjük: a „szóvivő” Orbán Viktor helyett beszél – és Orbán döntötte el korábban és most is, ki legyen az.

Hosszú utat tett meg Orbán – ha csak 2000-től számítjuk, akkor is. Hosszút, viszont egyeneset, vagy legalábbis előre jól láthatóan kiszámíthatót.

Csak magunknak tehetünk szemrehányást! Mert igaz ugyan, hogy a magyar társadalom sajnálatosan jelentős része lelkes és elvakult híve, támogatója az Orbán-rezsimnek, a hatalmat bitorló bűnszervezetnek, ám ahhoz, hogy a mai állapotba jusson az ország, kellett a társadalom másik felének passzivitása, szervezetlensége, széttöredezettsége.

A CEU elüldözésével kétségkívül újabb határhoz érkeztünk: valami véget ért, és valami új, az eddigieknél is rémesebb dolog kezdődik. Előjelként vehetjük a „rabszolgatörvényt”. A Vezér minden korábbinál pimaszabbul röhög a képünkbe, miközben egyik repülőről (a magángépről) a másikba (a csapatszállítóba) száll…

Nézzünk vissza az időben, és szégyelljük el magunkat!

Az előzmények messzire nyúlnak vissza, 2000 előttre. Talán 1993-94-ig: akkor tájt kezdett a Fidesz bizonyos szavakat maga is használni, mégpedig úgy, hogy az akkori szélsőjobb is értse: ilyen volt például a „nemzetáruló”.

Az 1994-98 közötti szoclib kormány idején a Fidesz már rendesen „ellenzéki” volt, a szónak sajátos, „magyar” értelmében: mind több közös, bár sokszor valamelyest takart kezdeményezése, akciója volt a MIÉP-pel. És egyre gyakrabban használta a szélsőjobbos szókészletet.

Talán 2000-ben volt a legfontosabb határvonal: akkor még alighanem meg lehetett volna állítani. Például akkor, amikor kedvencének nevezte a Vasárnapi újságot, az elzabrált „Magyar Nemzet”-et és a Magyar Demokratát.

Igen: akkor kellett volna igazán nagy ügyet csinálni a botrányos Orbán – coming-outból. Akkor kellett volna hosszan idézni az említett műsorból, orgánumokból, és követelni: vagy vonjon mindent vissza, és kérjen bocsánatot, vagy mondjon le.

Elképesztő, ocsmány ügyek sokasága

Természetesen már akkor sem lett volna hajlandó sem bocsánatot kérni, sem lemondani – amit egyébként egy elképzelt hasonló esetben bármelyik nyugati kormányfőnek meg kellett volna tennie, mert rákényszerítik –, de a jelentős erőt képviselő MSZP és SZDSZ közös kivonulása alighanem hatásos lehetett volna. Ha másra nem, hát arra, hogy még idejében fölhívja az európai demokráciák figyelmét, mi zajlik Magyarországon.

Ám némi morgás után az ellenzék egyszerűen napirendre tért az ügy fölött, és parlamenti képviselői minden további nélkül ezután is „Tisztelt Miniszterelnök Úr”-nak szólították, ha kérdeztek tőle valamit…

És még hány hasonló ügy volt, hány elképesztő és ocsmány, rasszista (antiszemita és cigányozó) meg buzizó hecckampány!

2010-ben a jelentősen meggyöngült ellenzék egyszerűen megadta magát, és még a zalaptákolmány gyalázata után sem vonult ki. Azóta is hetenként vagy már inkább naponta történik valami, ami után mégiscsak meg kellett volna, meg kellene kérdezniük: mi a lószart keresünk mi még ebben a fideszes bordélyban, amit „parlamentnek” csúfolnak..?

Természetesen kivonulásnak csak akkor lett volna értelme, hatása, ha az ellenzék egységesen teszi. Milyen „szép” is lett volna egy „tisztán” fideszes-jobbikos „parlament”, a maga „törvényeivel”… Talán még a Néppárt is fölfigyelt volna a dologra…