Connect with us

Kultúra

A címzett ismeretlen

Megosztás

Azt sem tisztáztam, ki is a címzett, aki ráadásul ismeretlen. Nem kívánom tovább ajzani a kíváncsiságukat. A televízió jövendő elnöke az illető.

Megosztás

Hogy még meddig? Tartok tőle, nem én vagyok az egyetlen, akit ez a kérdés gyötör. Nana! Ez azért túlzás, csitítom magam, de hiába, mert mostanában mi már csak ilyen könnyedén dobáljuk ezeket a hangzatos, zengzetes, érzelmekkel telített állapotmeghatározó kifejezéseket, mert mi bizony ilyen szenvedélyesek vagyunk. Különösen az utóbbi időben. Ha írunk, ha felszólalunk, mert ez a megújulásunk alaphangneme. Ez a tónus uralkodik a rádióban, a televízióban és a parlamentben egyaránt, amelyből most aztán egy egész ország tanulhat, okulhat a saját hasznára és kárára.

Ha megtudja, már késő lesz

No lám, lám! Nem, elkapott engem is a szenvedély, s szándékom ellenére, túlságosan is előrefutottam, holott még azt sem tisztáztam, hogy valójában ki is a címzett, aki ráadásul ismeretlen? Nem kívánom tovább ajzani a kíváncsiságukat. A Magyar Televízió jövendő elnöke az illető. Aki még csak nem is sejti, hogy milyen nagy szerencséje, hogy pillanatnyilag, ideig-óráig, talán néhány hétig még nem az, ami majd lesz. Bármennyire is tiltakozna szegény – ha tehetné, de nem teheti –, hogy ő jelenleg az elégedett és boldog emberek táborához tartozik. De, ha most még nem is tudja, majd megtudja, amikor persze már késő lesz, hogy ő volt az, aki akkor örülhetett volna annak, hogy ő csupán az, aki, s nem más. Nem az, aki majd lesz, de aki ennek egy pillanatig sem örülhetett, mert ugyanakkor ő volt az, aki nem tudhatta, hogy ő lesz az aki…

Katasztrofális!

Ha belegondol az ember, de nem, inkább meg se próbáljuk. Hess! Hess! Csúnya képzelet! De mégis, az előbbi oktalan fejtegetés mégiscsak arra enged következtetni, hogy ő, a ma még ismeretlen, nem csak a mi számunkra, de saját maga számára is az. Ezért ő részvétünkre alaposan rászolgáló, a közérdeknek kiszolgáltatott egyed, aki már csak azért is kiérdemli legjobb indulatunkat és szimpátiánkat, mert nem ismerjük. Ismeretlenként felebarátunknak tekinthetjük, s mint olyat, még szeretnünk is kötelességünk. Mert ő a nyájból kiszemelt áldozat, aki mindnyájunk helyett, mindnyájunk érdekében kerül oda, ahová ugyebár önkéntesen egyikünk sem vágyna – ha jó mélyre tekintünk magunkba, értelmünk feneketlen kútján át. ( Ki-ki a maga mélységei ismeretében tegye.)

Tiszteletem, részvétem avagy megvetésem annak a néhány tucat önjelöltnek, akit bevallva vagy bevallatlanul nyilván valami vezeklő kényszer, bűntudat vagy bosszúállás, önsanyargatás avagy a hatalomba mindenáron belebukni akarás dicső megmérettetése hajt. Hacsak nem kóros megalomániában szenved, vagy ép eszét vesztette el e nem túl forradalmi, ám annál zűrzavarosabb, de mindenképpen történelminek nevezhető időszakban, amikor eszeveszett görcsben pedálozunk újfajta Európa felé. Oh, Európa!!! – kiált fel az önjelölt. – Európa, de messze vagy! Akkor már előbb megpedálozom az MTV elnöki székét! Onnan már csak egy ugrás a SUGÁR!

Ez igazán nem szép tőlem.

Miért ne lehetnénk bizakodóan optimisták, elvégre minden okunk megvan rá, hogy szép jövőnket lássuk magunk előtt, ha a kormányprogramon át nézzük, mármint a jövőt. S, ha így van, s mondják annyian, akkor tételezzük fel megelőlegezett bizalommal és állati türelemmel, amelyre amúgy is kérve lettünk, hogy ezúttal sem – mint a eddigi rendszerekben sem – a pedálozó, mindent megváltoztatni akaró, mindenkit leváltani és kirúgni akaró, mindenhez mindennél jobban értő, kidolgozott, kész csomagtervekkel fenyegetődző önjelölt trónkövetelő kerül trónra. És, ha mégis? Tényleg, akkor mi van? Akkor lehet, hogy végre történik valami. Esetleg felzendül a HÁZ valamivel szemben és már ez is valami ahhoz a vegetációhoz képest, amiben jelen pillanatban leledzik.

De, ha már feltételeztem, hogy az ismeretlent az ismeretlenség homályából a maga számára is váratlan csapásként éri majd a kinevezése, mert alig kap néhány perc gondolkodási időt. Neki már csak ennyi marad, a többi, előzőleg felkért egyén ugyanis már elhasználta a gondolkodási idő nagyobb részét. Szóval maradjunk a gyanútlan áldozat alternativájánál! Hogy nekünk jó lesz-e? És neki?  A kettő semmi összefüggésben nem áll egymással – az eddigi tapasztalat szerint. De a véletlen folytán, az sem kizárt, hogy neki is ugyanaz fog fájni, mint nekünk. Esetleg együtt fáj majd a fejünk amiatt, amiért közösen ülünk abban, amiben ülni kényszerülünk. Ettől persze még nem szűnik meg a fejfájásunk, sem az oka.

Nézőként, kívülállóként minden más

De bárhogy légyen is, számomra mégis megnyugtató lesz, ha a Magyar Televízió épülete nem marad gazda nélkül. Munkásai, szorgos kis hangyái nem bolyonganak majd árván, elhagyatottan, apa nélkül. Az elnöki rezidencia nem kong majd az ürességtől. Az elnöki tanácsteremben nem fognak tanácstalanul tanácskozni a Lalik, a Pistik, a Sanyik, a Józsik. Arról tanácskozgatni aligha lehet, legfeljebb fogadásokat kötni, hogy ki lesz, s mi lesz? Továbbragozni azt, hogy így nem mehet tovább, nem érdemes, mert amúgy sem  ment, s eddig se ment sehogy sem.

Az Elnök Úr, ha már elég hosszú időt lesz kénytelen eltölteni az intézmény egyébként vaskos és időtálló falai között, majd tapasztalhatja, hogy az egész HÁZ milyen mobil és változó. Nemcsak szobáit, folyosóit, stúdióit és mellékhelységeit, de személyi állományát illetően is. Különösen az utóbbi időben hullunk, mint a legyek, s cserélődünk a vetésforgó szerint. Ezt, mint kívülálló már talán tapasztalhatta, ha eltöltött néhány órát a képernyő előtt, mint ártatlan néző. Sajnos belülről nézve, nem biztos, hogy olyan tisztán és egyértelműen fogja látni, mert idebent mindenki szélsőséges nézeteket hajtogat és részrehajlóvá válik. És gyalázatosan csúnya módon, mintha mindenkinek maga felé hajlana a keze. Tisztelet a kivételnek, mint ahogy e sorok írója is bizonyítja majd észrevételeivel a későbbiekben, hogy akadnak azért kivételek.

Fel kell szabadítani a lelkeket

Szívesen adnék Önnek színes kis leírást a szobájáról, mely vonzóvá tehetné az Ön számára a majdani székfoglalás pillanatát, de be kell vallanom, hogy szerencsém vagy szerencsétlenségem folytán még nem részesültem soha abban a kegyben vagy kegyvesztettségben, hogy a mindenkori elnökünk szobáját szemtől szemben láthattam volna. Kérem ne vegye ezt senki dicsekvésnek, se panasznak, ezt kizárólag a magam érdemének könyvelhetem el. De annyit azért hallomásból én is tudok és a folyosó fekvése is arra következtet, hogy szobájának ablakai a Szabadság tér kék egére néznek. Attól tartok nem értett jól. Ez csak az ablakaira vonatkozik és nem a maga kilátásaira. De még az sem biztos, hogy mire Önnek alkalma lesz kitekintenie az ablakon, valóban Szabadság térnek nevezik  a teret, melyre szabadnak hitt maga szabadon tekint.

Behunyom a szemem és már látom is szorongó énjét ott, az ablak előtt, aki már tudja és magának vallja Kosztolányi gondolatát a szabadságról, hogy tudniillik nem elegendő eltörölni a régi, korhatag intézményeket, az ostoba tilalmakat, amelyek csak előítéleteken alapulnak. Mert a külső gát eltakarításával még nem szűnik meg a belső gátlás – de nem ám! Előbb fel kell szabadítani a lelkeket. Hosszan kell iskolázni a szabadságra, akár valaha a rabságra. S, ha ekként visszhangozna jövendő elnökünkben szeretett költőnk bölcsessége, akkor nem sok időt jósolok neki, bár szimpátiámat elnyerte. ( Nem kis dolog.)

Valóság és illúzió sajátos ötvözete

És még mindig a szobájánál tartunk, amely valóban az első és utolsó – na és az egyetlen – lesz, amilyennek két szemével látja majd. A többi? Ami szobája falain kívül esik az már mind a valóság és illúzió sajátos ötvözete. Megtapasztalni aligha tudja egymaga. Kénytelen mások, azaz a bennfentesek információira, adathalmazaira és kimutatásaira hagyatkozni. És ettől a pillanattól kezdve, elveszett ember lenne, ha én most meg nem próbálnám felvértezni őt – mindannyiunk érdekében, velünk szemben. Mert a szimpatikus ismeretlent még óvhatjuk, félthetjük, inthetjük. Nyakon önthetjük jó tanácsainkkal, s jobb, ha nem ijesztgetjük azzal, ahogy minket, úgy őt is előbb-utóbb belülről, felemészti, fölfalja a HÁZ éhes gyomra.

Tisztelt Ismeretlen! E hosszúnak tetsző bevezető után engedje meg, hogy végre a lényegre térjek! Mert jó, ha előre nem is, de utólag legalább tisztába jön néhány aprósággal, amely beiktatása után elkerülhetetlenül zúdul majd a nyakába. Ha nem így lesz, az az ön szerencséjének, s nem érdemének lesz köszönhető. Ha mégsem, úgy tévedtem, de reklamációt nem fogadok el. Különben is, amint ön kilép az ismeretlenség mindent megbocsátó és elnéző szűzi védettségéből, úgy máris nélkülözni fogja az ismeretlennek kijáró bizalmamat és szimpátiámat. Jól felfogott érdekemben, jómagam visszabújok a névtelen, ismeretlen televíziósok népes táborába.

Megalakul az ellentábor

Mindenesetre jó, ha tudja, hogy mielőtt a székébe ülne, már többen szorgoskodnak azon, hogy kirántsák ön alól. Ugyanakkor azonnal megalakul az ellentábor, amely az összeesküvők ellen szövetkezik. Na, nem az ön érdekében, hanem régi ellenfeleik ellen. Ön csupán eszköz a gáncsoskodáshoz. Végül mindkét csoport azon lesz, hogy önt mielőbb a székbe lökjék. Bűnbakra van szükség. Ők meg elhelyezkednek az ön két oldalán, így osztozván igazságosan az ön két fülén. Most már minden csak azon múlik, hogy önnek milyen fülei vannak. Szerencsésnek mondhatná magát, ha süket lenne, de az sem baj, ha szelektív hallása lenne, mondjuk csak azt hallja meg, amit érdemes. Az abszolút hallás az ön esetében egyenesen káros lenne mind az ön, mind az intézmény jövőjére nézve. Mert a csoportos fülbesugdosásból kihallaná az egyéni, szólósugdosásokat is. Magányának ritka pillanataiban sem tapasztalhatja meg szobája magasztos csöndjét. A zúgó morajlás sohasem szűnik meg, hiába is csukja be az ablakokat. Nem, nem a szél süvítése, a fák suhogása, hanem a HÁZ falai között dúló hatalmi harcok falakba ivódott visszhangja verődik ide-oda.

Íróasztalán szüntelenül csörög majd a telefon. Egyszer csak azon veszi észre magát, hogy forródrótra van kapcsolva minden miniszterrel, a miniszterelnökkel és a köztársasági elnökkel, akik miután megígérték, hogy szabad kezet adnak önnek mindenben, közvetlen dróton kívánják önnel közölni utasításaikat. Jó lesz, ha elkezdi magolni a képviselők névsorát, s jegyzi, hogy ki milyen párti, kik a függetlenek, stb. A HÁZ névsorával egyelőre ne is bajlódjék, elég, ha a bemondókat és a riportereket felismeri és körülbelül sikerül beazonosítania. A többi ráér. Előbb-utóbb bebocsátást kérnek a fő-, közép- és alvezetők, na és a függetlenek. Hetekig eltarthat a pofafürdő, ha nem óvatos. Piros szőnyegét rongyossá koptatják, ajtaját lyukassá kopogják az eddig és mindig hű ajtó előtt állók, akiknek jelenleg éppen az okozza a legnagyobb gondot, hogy ismeretlen előttük kineveztetésének és megneveztetésének időpontja, így nem tudják, hogy mikor vegyék ki szabadságukat, s egyáltalán kivegyék-e, nehogy lemaradjanak, vagy lekéssenek Önről. Legszívesebben már most odavetnék az ágyukat az Ön ajtaja elé. Mert ők a mindenkori elnök hűséges elhagyói. De úgy látszik, erre nem lehet ráfázni, különben nem csinálnák. Nem igaz?

Gyanús jóakarók

Nos, ezek az önkéntes közeledők elejtenek néhány homályos megjegyzést erről vagy arról az illetőről – persze csak úgy mellékesen –, akiről ön jó esetben azt sem tudja, ki az. Kínosabb, ha sejti, mert a kezdeti időszakban ez néminemű lelkiismereti gyötrelmeket okozhat, amely has-, fej- és gyomorbántalmaktól sem mentes. Ugyanakkor megilletődve tapasztalhatja, hogy több jóakarója akadt a HÁZON belül és kívül, mint azt valaha is gondolta volna. Ettől elérzékenyül, hálakönnyek csillognak a szemében és megállapítja magában, hogy helyesen döntött, amikor elvállalta megbízatását. Bár néminemű kétely támad fel önben, amikor mindenki a segítségéről és támogatásáról biztosítja. Néhány magányosan eltöltött óra után úgy értelmezi a felajánlásokat, hogy természetesen ők számítanak az ön jóindulatára és támogatására. Ettől kétségbeesik, mert fogalma sincs, hogy mire gondolnak konkrétan, s mit várnak öntől. Úgyhogy sürgősen elszégyelli magát, s megpróbálja szó szerint értelmezni a hallottakat, s érdekükben a füle botját sem mozdítja, amit persze néhány hét múlva alaposan megbán. Ha lesz rá alkalma, igyekszik jóvátenni.

Ha kiderülne önről, hogy bármi köze volt, van a szakmához, netán gyerekkorában kisegített a rollnizóban, vagy a postázón volt kézbesítő, vagy uram bocsá’, riporteri, szerkesztői, netán rendezői ambíciókat táplált egykoron, vagy gyakorlott újságíróként is tengődött a pályán, akkor önnek vége van. Fuccs! Befellegzett! Az egész HÁZ az ön ismerőse, kebelbarátja, rokona és őse kíván lenni – akár tetszik, akár nem. Egy pillanat múlva megszámlálhatatlanná duzzad vélt és valós ellenségeinek tábora. Láthatja, hogy milyen euforikus állapotot válthat ki az ön kinevezése, azaz megnevezése. De gondoljon csak bele! Amióta az országnak kormánya, miniszterelnöke és köztársasági elnöke van, azóta a Magyar Televíziónak nincs.

Látszatdöntések

Na bumm! – mondják rá sokan. Azért még van tévéműsor. Van, míg el nem fogy, ha nem csinálunk és vásárolunk újat. De miből? Látszatdöntések születnek ideig-óráig, mert semmi nem biztos, mert nem tudni, ki lesz az elnök, milyen struktúrában kívánja működtetni, milyen szét- és elosztásban. Lesz-e átszervezés, leváltás, kinevezés, elbocsájtás? Mert az általános gyakorlat eddig az volt – kivéve az átmeneti időszakokat –, hogy ha jött egy új elnök, akkor igazgatóságok szűntek meg és alakultak. Ilyen-olyan bizottságok neveztettek ki és mondtak le. Centralizált és decentralizált, s akkor megindult a költözködés az épületen belül és kívül. Új névtáblák, új bútorok, telefonok, festés, mázolás, állványozás. A pénz meg ugyanannyi, vagy kevesebb, mint amit beígértek. Műsoridő-bővítés műsorcsökkenéssel! Nesze semmi, fogd meg jól! S amikor a veszteséges, csődtömeget gyártó üzemek és gyárak kéményeiken még javában eregették a milliárdokat, a mi intézményünk több más kulturális intézménnyel együtt megkapta a felszólítást a gazdaságosságra és a nyereségre való törekvésre.

Akkoriban senki nem gondolt annyit Európára. Pedig talán elsősorban ennek köszönhető, hogy olyan távol kerültünk tőle. Ehhez persze önnek semmi köze. Csak utalni akartam arra, hogy pénz nélkül nem megy. Akármennyit ígérnek odafönt, azt kell mondani rá, hogy kevés. Akkor még az is lehet, hogy ki sem nevezik és megússza az egészet. Amikor ön azt mondja, elég, akkor ki van nevezve.

Hiábavalóságra kárhoztatva

Az egyetlen, amiben bízhat, hogy döntéseiről a vélemények erősen megoszlanak majd a háta mögött. Jobb, ha mindig előrenéz. Ha valaki az elődjét szidja, az önt kívánja méltatni. Aki önt dicséri, az semmivel sem különb az előzőnél, sőt! Kétségtelen, hogy mindenki a Megváltót látja önben, aki felszabadítja a döntések kényszerű következményeinek felelőssége alól. E pokoli terhektől szabadulván, készséggel lesz mind önt szidalmazó hűséges alattvalóvá, aki fejet hajt a hatalom előtt, s végrehajtja utasításait, amivel az ön szobájában még maximálisan egyetértett önnel, de onnan kilépve, mint egy mániákus, dilettáns őrült monomániás rendelkezését hajtja végre. A hatalomban önnel így osztozik.

Ha néhány hónap után az a képtelen gondolata mer támadni, hogy hiábavalóságra van kárhoztatva, mert ha semmit nem tesz, akkor is működik ez az átkozott kóceráj, s ezen felbuzdulva elönti önt a kíváncsiság, hogy utánajárjon ebben a labirintusban, amelyben senki nem igazodik el, hogy mi működteti ezt a gépezetet, akkor végképp hibát követ el, mert a lényeg éppen az, hogy senki nem tudja, hol a főcsap, hol lehet elzárni, kikapcsolni a Magyar Televíziót.

Politikai nagyító alatt

A HÁZ olyan, mint egy örökmozgó. Magától folyik a műsorgyártás. Pedig mindenki akadályozza, gáncsolja, nehezíti, korlátozza, szabályozza, felügyeli működését. Ennek ellenére, még mindig van. És mi csináljuk jól, rosszul gyenge körülményeinkhez képest. S, hogy jobban csinálhassuk, ennek képtelen lehetőségét reméljük öntől annyi csalatkozás után. Kívánnánk egy Elnököt, aki a saját szakállára, nem a miénkre mer újítani, anélkül, hogy bárkit megkárosítana. És persze tudjuk, hogy ez elsősorban nem rajta múlik. A politikusok megígértetik vele, hogy nem politizál, döntéseiben pártatlan lesz, de csak hozza meg az első döntést, amely egyezzen ennek vagy annak a pártnak a véleményével, netán a kormánypártéval, akkor azonnal részrehajlással vádolják majd.

Tisztelt Ismeretlen! Ön kormánypárti talpnyaló lesz, akármit is tesz ellene. Jobb, ha védekezésképpen még vitatkozni se próbál. Hogy ön milyen elnök lesz, azt nem a döntései határozzák majd meg, hanem, hogy ki is ön valójában. Honnan jött, ki volt azelőtt, hányas cipőt hord és milyen felekezet híve – ha pártállása nem lehet. Nemzetiségét is nagyító alá tehetik vizsgálati célból. Önt a neve határozza meg, amint kilép az ismeretlenségből. Bárki mondhat bármit, Önnél mindenki alkalmasabb lett volna. Önre még csak nem is gondolt senki, szóba sem került. Nyilvánvaló, hogy önnél beképzeltebb, nagyképűbb, nagyratörőbb, hataloméhesebb ember nincs még egy a földön. De ha ez mind aljas rágalom mások szemében, akkor ön az ország legidealistább, legtisztább, legnaivabb, legjóhiszeműbb embere, mert igent mondott. Szegény áldozat, akit így akarnak kicsinálni, vagy csupán szelíd átmenet, amíg jobbat nem találnak.

Jobb, ha csak rossz álom a kinevezés

Ha így van, akkor ajánlatos minden döntést befagyasztani, mert utóbb még azt is a nyakába varrhatják, amit elődei követtek el. Legjobb, ha kinevezését már eleve egy rossz álomnak tekinti, amelyből édes lesz az ébredés, amint leváltják. De bármeddig is kénytelen viselni e rossz álom súlyát, kérem, hogy egy pillanatig se felejtse el, hogy ön sem volt mindig a televízió elnöke, ön is volt csupán tévénéző. Emlékezzék a civil véleményére! A szubjektív véleményére gondolok. Könyörgöm, ön ne akarja milliók szemével nézni a tévét! Úgy nem lehet. Az a legnagyobb rákfenéje a tévének, hogy itt már mindenki elveszítette a tulajdon szeme világát. Mármint akik csinálják és akik bírálják, mert addig mondták nekik, hogy próbálják más szemével nézni, míg nem sikerült. Mi már erős érdekeltségi és érzelmi befolyás alá kerültünk. Jómagam, mint a fikciós művek készítőinek egyike, természetesen jogos felháborodásomat továbbítom önhöz, amikor azzal vádolom a televíziót, hogy száműzték a képernyőről a fikciós műveket és általában a művészetet egy szenny reklámpolitika-áradatba fojtották. S ehhez segítő jobbot nyújtott a magasan kvalifikált műsorszerkesztő gárda, akik a csodával határos módon a leglehetetlenebb, nézhetetlenebb időpontokra száműzték műveinket. Nem csoda, ha Európa egyre távolabbról tekint ránk. Mielőtt még bárki megvádolhatna részlehajlással és elfogultsággal, annyit még szeretnék megemlíteni, hogy ha én kinyitom a tévét – bár lehet hogy bennem és nem a készülékemben van a hiba –, én mindig Panorámát látok, meg Hiradót, meg reklámokat, meg kerekasztal-, négyszögasztal-, kisasztal- és nagyasztal-beszélgetéseket és parlamentet és újra parlamentet.

Kritikusok csemegéje

Nincs átíró, montírozó, szinkronstúdió, közvetítő kocsi, mert parlament van. Néhány jó poénért, ami valljuk be, el-elhangzik az országgyűlésben, azért ennyi kapacitást igénybe venni egy eladósodott, szegény ország kapacitási gondokkal küzdő szegény televíziójának, tán elgondolkodtató, hogy érdemes -e? Én csak remélni merem, hogy az ország dolgozó lakossága nem ér rá nézni a közvetítést, mert dolgozik. A nyugdíjasokat kár sokkolni és az infarktusba vinni, gyerekeink feltehetően az iskolapadban élesítik az agyukat közös jövőnk érdekében. Az óvodások meg, ha van már egy csöpp eszük, inkább egymással játszanak.

De, ha mindennek ellenére, a televíziónak ott kell lennie a Parlamentben, akkor legjobb lenne, ha egyenesen odaköltözne. Hosszú távon talán olcsóbb lenne, mint az örökös hercehurca. A parlamenti őrség mellett lehetne egy állandó parlamenti stáb. Fizesse őket a parlament. Bár néha kételkedem, hogy lehet-e úgy hatékonyan és komolyan dolgozni, hogy egy ország bámul a pofánkba. A kritikusoknak mindenesetre lesz min csemegézniük az elkövetkezendő időben. Ha mi műsort egyre kevesebbet is gyártunk, nekik annál több bírálni valójuk akad.

Papíron minden politikai rendszer gyönyörű

Kedves ismeretlen! Lehet, hogy ön most azon tűnődik a rendszerváltás botladozásában, hogy mégiscsak igaza volt annak a kedves Kosztolányinak, aki azt mondta, hogy papíron minden politikai rendszer gyönyörű, mindegyikben találni valami nemeset és megszívlelendőt. Mindössze az a baj, hogy mihelyt megvalósítják, olyan gyarlóak és tökéletlenek lesznek, mint az emberek, akik megvalósították, s tartalmat adtak nekik. „Így az összes politikai rendszerek fölöttébb hasonlítanak az emberekhez és egymáshoz.”

Megértem önt, minden kételyét és szorongását, s hogy döntésében elbizonytalanodott. Ám mégis, ha engem kérdez, én a legjobb indulattal azt tanácsolom Önnek, amit Karinthy:

„Egy születendő gyerek keresett fel a minap, tanácsomat kérte, hogy megszülessen-e. Vállat vontam, haboztam. A végén mégis csak oda lyukadtam ki, hogy mindenesetre próbálja meg.”

(Élet és Irodalom, 1990)

Naná, hogy félek!

Click to comment

Leave a Reply

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük