Banánköztársaság
A Don-kanyartól a „kitörésig”
2010 óta az év tán „legfasisztább” időszaka január-február: először a Don-kanyari vereségre „emlékeznek” ájtatosan és „hősiesen”, majd a „kitörés” sajátos felidézése következik.
2010 óta az év tán „legfasisztább” időszaka január-február: először a Don-kanyari vereségre „emlékeznek” ájtatosan és „hősiesen”, majd a „kitörés” sajátos felidézése következik.
„Hősi honvédelemmé” való ájtatos áthandabandázás
Nekem persze, aki megátalkodott civil vagyok, már az I. világháborúra való emlékezéssorozat is hibbantnak tűnt: nem azért, mintha szerintem az áldozatokra nem kellene emlékeznünk, hanem azért, amiért hősivé hazudják az értelmetlen, embertelen szenvedést: azt, amit a magyarok átéltek, és amit ők okoztak.
A második világháború 2010 óta tartó kormányszintű, hivatalos „újraértékelése” „hősi honvédelemmé” való ájtatos áthandabandázása egyenesen botrányos, és a mai világban páratlan jelenség. Idén szokatlanul kemény hangon reagált erre a gyalázatos hazudozásra egy orosz újság.
Nem értem ezeket az ünnepélyes „emlékezéseket”: számomra olyan, mintha magát a háború szörnyűségét ünnepelnék. Könnyű persze, hiszen soha harcot nem próbált operett-katonák zagyválnak összevissza. Meg persze a mögöttük álló, nekik szavakat adó „civil” bűnszervezet.
Nekem bizony Majakovszkij jut eszembe, a Nektek! című verse, Eörsi István pazar fordításában:
Ti, kik orgiáztok, dőzsöltök szakadatlan,
fürdőszobátok van, és vécétek meleg!
Nem sül le bőrötök, ha olvassátok a lapban,
hogy kik kapták a György-kereszteket?
Tudjátok-e, bambák gyülekezete,
kiknek csak a zabálás a gondja –
hogy talán épp e percben tépte le
Petrov főhadnagy lábát a bomba?
Mi volna, ha ő, kit halálba hajtottatok,
hirtelen meglátná, vérébe fagyva,
ahogy kotlettől zsíros ajkatok
belefog buján egy Szeverjanyin-dalba!
Nektek szolgáljak életemmel,
kik csak faltok és nőztök?!
Inkább a kurváknak szolgálom fel
kocsmában az ananász-szörpöt!
Persze, sokat változott a világ, más ország, más indulatok – de azért ha Szeverjanyin helyett mondjuk Sajó Sándort vagy Wass Albertet mondunk, a többi nagyjából stimmel…
És még eszembe jut Ady és Babits – meg persze Radnóti meg sokan mások: ismertek és ismeretlenek. Például a keresztény Babits, akit állásától fosztottak meg Játszottam a kezével című verséért („nagyobb örömmel ontanám /kis ujjáért a csobogó vért,/mint száz királyért, lobogóért!”), akit hazafiatlannak gyaláztak, és
aki megírta a Húsvét előtt című versét:
Van most dicsérni hősöket, Istenem!
van óriások vak diadalmait
zengeni, gépeket, ádáz
munkára hülni borogatott
ágyuk izzó torkait:
de nem győzelmi ének az énekem,
érctalpait a tipró diadalnak
nem tisztelem én,
sem az önkény pokoli malmát:
mert rejtek élet száz szele, március
friss vérizgalma nem türi géphalált
zengeni, malmokat; inkább
szerelmet, embert, életeket,
meg nem alvadt fürge vért
Mintha a meg nem alvadt fürge vér kevésbé volna becses a holtak kiontott vérénél… Persze, ha a haza védelme megkívánja… Ha az Isonzónál, akkor ott, és ha a Donnál, akkor ott… Még a munkaszolgálatosok is meghozták a szükséges áldozatot hazájukért – nem igaz..? Ahogyan azt néhány éve a Magyar Ökörség Díjának átadói mondták…
A „magyar honvéd” akkor is győz, ha vereséget szenved
A doni áttörésre „emlékezett” a magyar kormány is, honvédelmet hazudva – így zagyválta át a súlyos vereséget erkölcsi győzelemmé. Mert a „magyar honvéd” akkor is győz, ha vereséget szenved; akkor is „hazáját védi”, ha ezer kilométerekre van tőle; és akkor is dicső, ha éppen háborús bűncselekményeket követ el…
Föl nem foghatom, hogyan lehet második világháborús – tegyük föl, kényszerű, ám akkor is szégyenteljes – szerepünket dicsőségessé hazudni… De az első világháborúra való „emlékezés” áhítatát sem értem: európai méretű katasztrófa volt az is, maga a kollektív őrület!
Vajon azok, akik hősiességről hadoválnak, maguk készen állnak-e ilyen „hősökké” válni? Alig hiszem – de ha igen, hát biztosan elmebetegek.
A doni csatavesztés „átértékelése”
tulajdonképpen meghatározza egész világháborús szerepünk megítélését: a „hősök” azok voltak, akik engedelmeskedtek, engedelmesen meghaltak – azokról pedig, akik azonnali kivégzést kockáztatva dezertáltak, vagy éppen átálltak, vagy más módon harcoltak a nácik és szövetségeseik ellen, szó se essék, legföljebb átkozódva… A „kormány” szemében a magyar honvédő hősiesség messzire világító példája a „kitörés”, és nem a Budai Önkéntes Ezred katonái..!
Mintha Damjanich vörös sipkásaira emlékeznének, nem pedig rablóháborúba kényszerített áldozatokra!
S a „kitörésre” való emlékezés része a magyar mitológiának, legalábbis annak, amelyről a „kormány” hadovál – lényegében nem különbözve azoktól a félig vagy egészen náciktól-nyilasoktól, akik a maguk módján évről-évre szintén „megemlékeznek” róla:
A Kitörés Emléktúra célja, hogy minden év februárjában megemlékezzen azokról a magyar és német katonákról, akik a II. világháborúban két és fél hónapon keresztül hősiesen védték Budapestet — és ezzel együtt Nyugat‐Európát — a bolsevik Vörös hadsereggel szemben.
Ez az összhangzat példátlan az 1945 utáni Európában, ahogy a hatalom gyalázatos történelemhamisítása is az.
Véget kellene ennek vetni, mielőbb. Nem kellene hagyni, hogy hosszú időre a történelem szemétdombjára helyezze az országot a bűnszervezet hatalma.
Szerző
