Sorting by

×

A fekete cékla – Solt Otília és a fekete macska

Cékla egy fekete kis gombolyag volt. Amikor beléptünk a szobába, emlékeim szerint két kutya rohangálva kergette, ő menedékként iziben a kanapé alá tepert. A nappali tipikus értelmiségi lakás volt, jobb oldalon könyvespolcokkal, roskadásig mindenféle irodalommal. Solt Otília emléke.

“Mellbvágó, harapható” volt a kultúra jelenléte

A balra álló iróasztalon is papírok, füzetek, tele jegyetekkel, halmokban szakmai folyóiratok, könyvek garmada. A kanapé melletti állólámpa, mely fényéhez adott az íróasztali lámpa nyugodt fényköre, elmélyülésre csábító környezet volt. Későn érkeztünk, a háziasszony szabadkozott kicsit a felfordulásért, majd kezdte ecsetelni: a kutyusok mellett ez a pici fekete cica nem sok nyugtot lel. Isten tudja már, hogyan került hozzájuk, író férjével befogadtál őt is, vagy talán a családi cicamama kölykei közül utolsóként maradt rájuk. Egy biztos, a két angol szetter tűzes vadászkutya vére nem volt a legmegnyugtatóbb környezet a rettegő állatkának.
A kutyák csaholva hajszolták volna tovább a kölyökmacskát, ám szerencséjére a gazdaasszony iziben rendet parancsolt, ám az is előre látható volt, amint kiteszi a lábát, az üldözés folytatódni fog. Mi szabadkoztunk a késői látogatásért, hűvös is volt már kint, nedves hideg, közelgett a karácsony. Igyekeztünk mihamarabb lebonyolítani a „jószág” felkerítését, hogy menjünk a dolgunkra. Én szokásomhoz híven, megilletődötten álltam és figyeltem a számomra idegen, de egyben végtelenül otthonos környezetben, de a háziasszony dinamikus közvetlensége gyorsan feloldotta a kezdeti tétovaságomat. Kérdézgetett a tanulmányokról, közben pásztázó, kutató figyelme megfogott és meg is oldotta a nyelvemet: akkor kezdtem az egyetemet, éppen hétvégere esett a látogatásunk, tehát Pécsről már megtettem a később heti rendszerességgel bejárt 240 kilométert.

Vonattal ingázó hallgató voltam ekkor már, pár hetes rutinnal.

A délszláv háború akkor tört ki, felbojdult a Balkán, jöttek az első menekültek Pécsre. Alig múltam tizennyolc, amikor a Hotel Laterumban, ahol az alagsori szinten nekik menedékszállást biztosított az önkormányzat, Detti csoporttársam révén – akik a házuk építési miatt szintén ott laktak -, megtapasztaltam, hogyan, milyen láthatatlan terhekkel érkeznek motyóikkal hozzánk a hazát vesztett családok. Vajdasági magyarok, szerbek, horvátok, bosnyákok. Egy idősebb ember egy fél téglával a kezében csak azt ismételgette: ennyi maradt a házból, az otthonukból, amit a saját kezével épített. Erről értekeztünk miközben Céklát próbáltuk a szofa alól kiimádkozni.
A házigazdáknak gyorsan felsoroltam a tanáraimat, kedvenc barátnőm, Zsuzsit, akinek a révén elvetődtünk hozzájuk, ahonnan a személyes ismeretség. Első éves egyetemista voltam, a rendszerváltás évében. Végül csak, csak összekotortuk Céklát, a kezemben már biztonságban volt. Édesanyámnak szántam fájdalomdíjúl karácsonyra, amiért otthon hagytam őket, magukra: kirepültem a fészekből. Elfoglaltságnak, társaságnak szántam a macskát anyámnak, akiről alig féléve tudtam meg előtte, hogy tulajdonképpen nem a vérszerinti szülőm, de öt hónapos koromtól, az örökbefogadásomtól anyaként szeretett, nevelt. Hol így, hol úgy, a maga módján, de a harcaink ellenére is éreztem némi bűntudatott: mintha cserbenhagytam volna őket, pedig csak felnőttem. Önállóra neveltek, nem is lehetett volna másképpen, és én élve a lehetőséggel, no meg a felhalmozódott problémák gyors orvoslásaként „legálisan” eltávoztam otthonról, Pécsett kezdtem meg az egyetemi tanulmányaimat. Nem a szüleim tanácsára, se nem a beleegyezésével, hanem a számomra legmeghatározóbb tanárom inspirációjára. Habár már felnőttnek számítottam, tapasztaltam az űrt: hiányom átjárta őket, mint huzat a házat. Kitaláltam hát, hogy pótelfoglaltságot teremtek Cékla cicus formájában.

Anyámnak szántam, apám leghűbb barátja lett végül.

Vendéglátónknak ezt is megemlítettem, hogy ne aggódjék, arany élete lesz a pici fekete szőrcsomónak. Megilletődőtt voltam kissé még mindig, hiszen éreztem a felelősséget is: aki adja, szeretné majd tudni, mi lesz a nyávogó kedvenc sorsa.
Hazafelé a dobozba rejtve Célja elcsendesedett, picikét nyekegett csupán, de már érezte: valami jót tartogat a jövő számára. Ha emlékeim nem csalnak, talán nem azonnal vittük haza anyámékhoz, egy éjszakát velünk töltött a macskalány. Gabi, a mi nyávogó kedvencünk elfogadta a nyikhaj gézengúz kislányt. Odahaza megetettük, megfürdettük, rendbetettük. Amint álomba csitítgattam Céklát, a minket fogadó háziasszony arca járt a fejemben. Alacsony volt, vékony testalkata, rövidre nyírt frizurája aprócska kis verébre emlékeztetett. Pulóverben, farmerben maga volt az értelmiség prototípusa, s volt benne valami franciás elegancia, de ez csak mellékszáll. A vitalitása maradt meg bennem: izzott körülötte a levegő. Nem tűnt fáradtnak, pedig késő volt már, és láthatóan még a munka dandárja hátra volt az estén, aminek mi lettünk az intermezzoja. Nekem új volt ez a világ, nem nagyon jártam akkor még ilyen igazi, polgári, entellektüel enteriőrben. Varázsa megkapott, mágnesként vonzott a számomra eladdig ismeretlen világ. Akkor még nem fogtam fel igazán, egyszerűen benne éltünk a rendszerváltásban, és ezzel a kis látogatással a civil szféra egyik legnagyobb rendszerváltójánál jártunk, hogy hónunk alatt Céklával, jobb sorsot biztosítsunk az utolsónak maradt kölyökcicusuknak.
A nyávogó fekete „minipárducot” apám később aztán a munkából hazaérkezve naponta finomságokkal lepte meg, anyám zsörtölődése ellenére is, vagy annak dacára. Céklus tudta, kitől várhatja az igazi biztonságot, árnyékként járt apám nyomában a lakásban.

Nemegyszer tapasztaltam látogatóként az idillt

Cékla őrzi apám álmát, vagy csupán mellette fekve figyeli az eseményeket. Cékla királynői kényelemben éldegélt eztán, nem vallottunk szégyent egykori gazdája előtt, akinek megérzése jó volt: a fekete cicus a legnagyobb becsben tengette sorát nálunk még apám halálát követően is. Amikor elhoztuk a könyvillatú lakásból, a kocsiban megilletődötten néztünk a szőrgombócra. A gimnáziumból frissen kikerülve új, más, felnőtt létbe kerültem, és rögtön annak is a sűrűjébe. Cékla ugyanis nem akármilyen környezetben szívta a cicamama-tejet magába. Solt Ottilia macskájaként a legnagyobb becsben tengette napjait kőbányai panelban.

A magyar választás másnapján Lisszabonban: mit tenne most Solt Ottilia

Hétfőn egész nap, mintha egy bunkóval leütöttek volna, úgy dolgoztam. A magyar kollegák között nem sok volt a szócséplés. Apró, fanyar humor-morzsák, de leginkább viccelni se tudtunk már. Igy 3500 kilométer társaságból, az óceán partjáról könnyű higgadtnak lenni. Később egy ezeréves ismerősöm hívott, egykori egyetemi tanárommal futtatunk eszméket, eregetve, mint sárkányt a tornádóban. Közben felmerült Solt Ottilia neve is. Máig nagy megtiszteltetésnek érzem, hogy Céklát ránk bízta. Vajon ő hogyan érezné magát most? Ezen meditálva aztán arra jutottam: áh, nem éri meg ezen gondolkodni, hiszen ő gyorsan összerakott volna egy megoldás-csomagot, amit már ma nyomban elkezdtünk volna megvalósítani, életre hívni. Egyszerűen, gyorsan, praktikusan és célirányosan. Bátran, szembeszélben akár a tornádóval is.

Csoboth Johanna Sára, Lisszabon

Voks 2022

solt

átver
A Banánköztársaság rovatban megjelenő írások nem minden esetben képviselik portálunk véleményét.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.