Hazaszeretet? Lassan hányok! Jönnek a nyáltól csorgó, habzó szájú vicsorgók. Képembe másznak, az életembe, az estéimbe. A hülye, lopott tévéikkel, a nemzeti (és ettől is okádni tudnék) rádióikkal (szerencsétlen Kossuth és Petőfi!
Micsoda szenny!)
ott pöffeszkednek a nagy lógó potrohukkal a nappalimba, az autómba, az életembe, reggel ők ébresztenek, este az utolsó híradóra, velük alszom el. Ők hörögnek torokhangon a képembe: HAZASZERETET!
És üvöltik: neked nincs! NEKED NINCS!
De bazmeg’! Üvöltsem vissza, hogy nekem a hazaszeretet nem takaró, mint neked? Hogy nem egy kokós, volt vitrinőr rágta a számba, hogy ezt mond, mert ettől őrülnek meg a népek, ezzel tudod még két rohadt napig-hónapig-évig fenntartani a hatalmadat? Eltakarni a valóságot tízmillió megvezetett szerencsétlen elől, hogy ne kergessenek vasvillával végig a felcsúti stadionod szarul megépített gazos pályáin? Hogy nekem a haza nem kommunikációs modul, nem rágóka, nem színjáték, nem kifosztható ruhatár?
A hazám nem az a legázolt, eltaposott szellemi ugar, amin ott a tábla: Orbán-uradalom. Nem. NEM!
Nekem a haza a lányaim, a családom, a barátaim, az utca, ahol lakom, a város, ahol egyre elkeseredettebben látom, hogy hajléktalanok hada bujkál a rendőreid elől, mert segítség helyett inkább kitiltottátok őket a belvárosból!
Nekem a haza NEM TE VAGY!
Az én hazám kilencvenháromezer négyzetkilométernyi EURÓPA! Ők a hazám, ez a hazám!
