A kutyák nagyon értékes társaink. Nem egyszer többet érnek, mint az emberek. Mert mindig őszinték, mindig hűségesek, a gazdi minden körülmények között számíthat kutyusára. Régóta van kutyám. A jelenlegitől és az elődjétől sokat tanultam az ugatós kedvencekről.
Együttérzés
Totó, a tacsi akkor került hozzánk, amikor elválasztották a mamájától. Együtt nőtt föl a gyerekeimmel. 24 éves volt (de még fölugrott a fotelbe), amikor elveszett. Nyilvántartották, mint az ország legidősebb négylábúját. Nos, Totó nagyon empatikus volt. Előre jelezte a vesegörcsömet: nyüszögött, nyalogatta a kezemet, vigasztalt. Amikor a görcs alábbhagyott, csöndben feküdt az ágyam mellett. Én még semmit nem éreztem, amikor ő már tudta: jön az újabb görcs. Ismét nyüszögött, vigasztalt. Nagyon akart segíteni. Aztán a lányom taxival bevitt a kórházba. Mire hazaértünk, Totó letépkedte az előszobai tapétát és a lakásajtó is megsínylette az aggódást. A szomszédasszony meg arról számolt be, hogy amíg nem voltunk otthon, Totó hangosan és folyamatosan nyüszített.
Beszélgetnek
Bonifác IlIatos úti utcasarki turmix, leginkább erdélyi kopó. Hat hónapos volt, amikor elhoztam (ő választott ki engem), most 14 éves, de meg van győződve arról, hogy ő még kölyök. Úgy is viselkedik. Ugrál, rohangál, játszik és nagyon kedvelik egymást a fiam kutyájával. Egyik sem érzi magát falkavezérnek, holott bőven van köztük eltérés. Zara csupán három éves, viszont (amerikai buldog lévén) a súlya Bonifácénak háromszorosa. Ha a fiam dolgozik, Zara is velem van. Reggelente puszival üdvözlik egymást, vakkantgatnak, ugatnak. Bizony isten, beszélgetnek.
A folytatásban: Emberség, kutyaság
-
További cikkek olvasása a szerzőtől, a nevére kattintva.
View all posts
