A mindent felülíró emberi közöny – egy haláleset margójára

A halál mindig fájdalmas az itt maradottaknak. Kutya kötelességünk, hogy a lehető legkíméletesebben járjunk el azzal, aki éppen egy szerettét vesztette el. Ez fokozottan igaz azokra, akiknek ez a munkájuk és az elemi emberségen túl a feladatuk.

A szabadpecs olvasója osztotta meg a sérelmet, ami érte, amikor nagyija eltávozott az élők sorából. Az idős hölgyet a Baptista Szeretetszolgálat Malomvölgyi szociális otthonában érte a vég. Az alábbi történet az embertelenség maga. Ez nem pénz kérdés, nem az egészségügy sanyarú állapotából fakad, egyszerűen az empátia teljes hiányából, ami egy ilyen helyen alap.

„Nagyikánk a napokban ment el, 85 évesen. Szép kort megélt, egy jobb helyről vigyáz már ránk.

Ha meghal egy hozzátartozó, az önmagában is fájdalmas dolog. Az, hogy ma Magyarországon (egyes?) egészségügyi tntézmények és (egyes?) köztemetők hogy állnak ehhez, elszomorító.

Nagyi évek óta feküdt a Baptista Szeretetszolgálat Malomvölgyi szociális otthonában Pécsett. A család rendszeresen látogatta őt, naponta beszéltünk vele telefonon.

A halála előtti néhány napban már nem vette fel a mobiltelefonját,

ezért az egyik lánya felhívta az otthont. Egy nővér odatartotta a telefont a füléhez, de Ő nem beszélt. A nővér megnyugtatta a lányát, hogy minden rendben van, nincs változás az állapotában, csak nem beszél. Másnap hajnalban meghalt. Utólag megtudtuk, hogy 4 napja nem szólalt meg, és rohamosan romlott az állapota. Az intézmény dolgozóinak eszükbe sem jutott, hogy értesítsenek bennünket, hogy haldoklik, vagy legalábbis baj, akár nagy baj is lehet vele – mert nyilván akkor azonnal mentünk volna hozzá.

Engem, az unokáját reggel fél 8-kor hívott fel egy ápoló.

Jelezte, hogy a Nagymamám fél 5-kor elhunyt, és őszinte részvétet kívánt. Mondtam, hogy fél órán belül ott leszek. Nem kérdeztem semmit, mert alvásból ébredtem épp erre a hírre.

Arra számítottam, hogy vagy az ágyában találom, vagy valamilyen, búcsúzásra kialakított helyiségben. Nem így lett, mert már elszállították a pécsi köztemetőbe. Mikor beléptem a szobájába az otthonban, az összes ruhája, a személyes dolgai szanaszét hevertek az ágyon, az asztalon és a földön, a nővér éppen leltározott ugyanis, és már a vége felé járt. Nélkülem.

Ő nyúlt bele a táskájába,

számolta meg a pénzt ami a pénztárcájában volt, dobta ki a kukába azokat a tárgyakat, amiket úgy ítélt meg, hogy szemétbe valók. Én már csak a papírt kaptam meg aláírásra. Amit persze abban az állapotban el sem olvastam.

Kilenc órakor elindultam a temetőbe, azzal a céllal, hogy szeretném megnézni a Nagyimat, szeretnék elbúcsúzni tőle, ha már az otthonban nem tehettem. Az ügyintéző azt mondta, hogy ez csak úgy lehetséges, hogy befizetek 10.000 Ft-ot, és akkor másnap előre megbeszélt időpontban megtekinthetem. Ezt először el sem hittem, és annyira elkezdtem sírni, hogy gondoltam eljövök onnan, mielőtt az amúgy is rossz lelkiállapotom miatt nagyobb jelenetet rendeznék.

Hazamentem végiggondolni, és megnyugodni.

Két órával később visszamentem, de az ügyfeles hölgy nyilván ugyanazt tudta csak mondani amit korábban – ő kedves volt. Kértem, hogy hívassa oda a főnökét, amit meg is tett.

Egy másik ügyfélszolgálatos jött oda. Elmondtam neki, hogy mit szeretnék. Nagyon remélem, hogy most csak megcsaltak az érzelmeim, de attól tartok, sajnos, hogy ennyire még ilyen felfokozott érzelmi állapotban sem érzékelhettem rosszul, hogy mi történt, csak annyira abszurd volt, hogy nem hiszem el még most sem. A nő ugyanis arrogánsan, lekezelően, érzéketlenül viselkedett. Sértő és tiszteletlen stílusban mondta azt el, hogy mi a temető szabályzata. Meg is kérdeztem tőle, hogy szereti-e a munkáját, merthogy nyilván nem mosolygós, nem boldog emberekkel találkozik nap, mint nap. Talán meg kelle tanulni viselkedni egy ilyen környezetben – ez utóbbit nem mondtam, csak gondoltam.

A pécsi köztemető szabályzatában az áll,

hogy a hamvasztás előtti megtekintések bruttó 10 ezer Ft-ba kerülnek, mert fel kell öltöztetni a halottat (amit a szociális otthonban megtettek!) és fel kell ravatalozni. Mondtam a nőnek, hogy nem érdekelnek a körülmények, én megnézem őt egy tepsiben is. Azt nem lehet, mert a hűtőbe csak szakszemélyzet léphet be. Tehát 10 ezer Ft-ért megnézhetem a saját halottamat, amikor ők megengedik.

Az a szomorú az egészben, hogy én nem egy egynapos, szürke, merev hullát szerettem volna megnézni, hanem elbúcsúzni az akkor pár órája elment Nagyimtól, megérinteni az arcát, végigsimítani a kezem a haján. Egyszerűen csak elakartam búcsúzni attól az embertől, aki felnevelt, szeretett, gondoskodott rólunk egész életünkben. Elvették ezt tőlem.

Értem én a szabályokat, de hol van itt a kegyelet, a tisztelet, az emberség?”

Magyarországon a leggyakoribb halálok: a közöny!