“Mert úgy tűnik, hogy a Fidesz néppárti jelenléte egyre többek szemében lett ismét roppant vállalhatatlan, s ezért Orbán ocsmányul ráfizet eddigi politikájára. Azok ugyanis, akik örülnek Weber bukásának, épp a Fidesszel szembeni, korábbi kétértelmű magatartása miatt utálják olyannyira a néppárti frakcióvezetőt. Akik meg nem örülnek e bukásnak, azok a néppárti kudarcot ma már teljes egészében Orbán számlájára írják.”


A magyarországi érzelmeket némileg felkavarta,

hogy Orbán Viktor levelet írt Joseph Daul-nak az Európai Néppárt elnökének arról, hogy a pártcsalád ne járuljon hozzá Frans Timmermans szociáldemokrata politikus megválasztásához az uniós Bizottsága élére. Akik ebből a magyar miniszterelnök szorult helyzetére következtettek, aligha tévednek, de mégsem ezt tekinteném az ügyet érintő, illetve abból fakadó legfontosabb momentumnak.

Még mielőtt behatóbban foglalkoznánk Orbán mögöttes szándékaival, nézzük meg, hogyan alakulnak a pozícióelosztások Brüsszelben, s mennyiben valósak a miniszterelnök aggodalmai.

Timmermans kikiáltását befutó jelöltként a Bizottság élére sajtótalálgatások előzték meg,

melyek a G20-as oszakai csúcsot követen erősödtek fel. Tény, hogy a parlament baloldali frakciója komolyan ajánlotta a holland politikust és sikeres alelnököt a pozícióra, de hogy ezzel egyetértettek volna a liberálisok és a zöldek, illete, hogy beletörődtek volna a néppártiak, erről keveset, szinte semmit sem tudni. Az meglehet, hogy Timmermans nevének megfuttatásával a jobboldal sikeresen hergelhette fel önmagában a “nem, nem sohát”, de ennél többről aligha lehetett egyelőre szó.

Viszont könnyen meglehet, hogy a mára kialakult helyzet akár utat is nyithat Michel Barnier előtt, aki ugyan a Néppárt tagja, de visszafogott politikai elkötelezettsége és technokrata volta szimpatikus lehet gyakorlatilag valamennyi, a jobboldallal rivalizáló politikai erőnek, nem is beszélve a liberálisokról, elvégre Barniert maga Emmanul Macron ajánlotta mindenki, elsősorban Angela Merkel figyelmébe, a sikeresen leszereplő Manfred Weber helyett.

Orbán tehát alighanem még időben értesült arról,

hogy Timmermans nevének megfuttatása messze nem azonos annak bizottsági elnöki megválasztásával, viszont ez az aprócska cselszövés végérvényesen bebizonyíthatta számára, hogy Weber lehetőségei tényleg odavesztek.

A Timmermans-szal szembeni orbáni látványos fellépés így nem több

újabb helyezkedésnél, mely alkalmat teremthet a magyar miniszterelnöknek, hogy később a maga sikereként állítsa be az esetleges baloldali kudarcot, illetve egy még későbbi időpontban – saját mostani levelét lobogtatva – vádolhassa meg a Néppártot ismét, hogy – az ő közbeavatkozása nélkül – az “képes lett volna ismét kiegyezni a kommunistákkal”.

Mert úgy tűnik, hogy a Fidesz néppárti jelenléte egyre többek szemében lett ismét roppant vállalhatatlan, s ezért Orbán ocsmányul ráfizet eddigi politikájára. Azok ugyanis, akik örülnek Weber bukásának, épp a Fidesszel szembeni, korábbi kétértelmű magatartása miatt utolják olyannyira a néppárti frakcióvezetőt. Akik meg nem örülnek e bukásnak, azok a néppárti kudarcot ma már teljes egészében Orbán számlájára írják.

Mindezt Orbán is nagyon jól tudja

Most mindössze kivár. Az első tisztázó momentum az uniós pozíciók betöltése lesz majd számára, melyre immár a Fidesznek semmilyen befolyása nincs s ezért – az új vezetés rovására – Orbán újra kezdheti az uniós mechanizmus gyalázását, s az intézmények rombolását. A másik az októberre-novemberre várható “három bölcs” állásfoglalása, mely révén a Néppárt teremthet egyértelmű helyzetet – méghozzá a Fidesszel szemben.

Forrás

Kapcsolódó

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét