Banánköztársaság
A szegény ember csak egy akta? – Látlelet napjainkból….
Egy igaz történet. Valahol Kelet-Magyarországon esett meg, napjainkban. Úgy gondolom, hogy az ország sok településén lehetne hasonló esetekkel találkozni.
Egy idős, 80 év körüli hölgy felhívta városa alpolgármesterét,
aki a közelmúltban kitüntetést kapott a szociális területen végzett munkájáért. A néni nem kímélte az alpolgármestert, illedelmesen bemutatkozott, majd a lényegre tért. Elmondta, hogy szerinte nem érdemelte meg az elismerést, hiszen a város szociális rendszere gyakorlatilag nem működik, az önkormányzat nem igen veszi emberszámba a szegényeket.
Látja a méregdrága városi kiadványokat,
amelyekben semmi olvasnivaló nincs, kizárólag a város vezetőinek a fényezését szolgálja. Szerinte
kevesebb szövegre, és több tettre lenne szükség.
A város vezetése teljesen érzéketlen az emberek problémái iránt, egy ügyiratszámnak, egy aktának tekintik a hozzájuk fordulókat. Érdemi segítséget nem adnak, a nehéz sorban élők, a szegények, a kisnyugdíjasok mehetnek a levesbe.
„Megmondtam, ha nem lennének a civilek, akik hetente kétszer hoznak ételt, akkor bizony éhen halnék”
-tette hozzá.
„A pici nyugdíjam még a rezsit is alig futja, kenyér, tej és néha pár szelet parizer az étrendem. Mindezt ennyi idősen, az egyesületen kívül senkire sem számíthatok. Nem értem miért kapta az alpolgármester a kitüntetést, hisz’ a terület gazdájaként semmi érdemlegeset nem tesz. Pedig még ő is lehet hasonló cipőben”
-mondta elkeseredve.
A „meglátjukon”, az „igyekszünkön” kívül más választ nem kapott
De nem is várt, csak ki akarta beszélni magából a dühöt, amikor az alpolgármester kitüntetéséről olvasott. Ő saját magán tapasztalja, miképpen nem gondoskodó a város polgáraival.
Dér Zsoltné
2020.11.20 20:57 at 20:57
Magyar valóság..szomorú…