A szemetet gyártani kifizetődőbb, mint nézni

Anno a sárga alapon két pajszer emblémájú banknál hitelképtelennek minősítettek, bár nem tartom magam hiteltelennek, legfeljebb hitetlennek– már ami a bankok iránti fenntartásomat illeti. Tapasztalatom, hogy a „bankditizmus” a bankszakma új, felfutó ágazata.

Hülyére vesznek

Több mint két hónapomba került, hogy bebizonyítsák nekem, nem érdemes belém feccolni egy petákot sem. Nem számít az ingatlanfedezet, ha nem tudok felmutatni havi fixet, amivel az ember ugye könnyen viccel, s még egy tucat wc papírt. Beleuntam a huzavonába, a levelezgetésbe, a telefonálgatásba, a hivatal packázásába, hogy aktaként kezelnek, tologatnak, hülyére vesznek.

Vagyok, aki vagyok. Tanúsítom, hitelesítem, pecsételem, okmánybélyegezem, befizetem és iktatom magam –imigyen: voltam, vagyok és leszek. Bár ez utóbbi esetleges, nem csak rajtam múlik. Mert, hogy ne legyek, azon többen buzgólkodnak. Az is lehet, hogy hamarosan feljelentem magam, sőt, le is tartóztatom, ha kell.

Hamarosan jubilálok, mert húsz kerek esztendeje, hogy kirúgtak az állásomból. Átvehettem a HÁZ akkori háromnevű elnökétől azt a szívhez szóló, kétsoros levelet, amelyben közölte, hogy létszámleépítés miatt a további munka alól azonnal felment. Fogalmazzunk precízebben: kirúg. És lőn! Szavahihető ember, így is lett. Nem futkároztam fűhöz-fához, mert a fű-fa is ki lett rúgva.

Kipottyantunk a nagy semmibe

Nem maradt benn csupán néhány, nem sok vizet zavaró, túlélő kétlaki és többlaki, ügyesen evickélő, helyezkedő, hallgatni és bólogatni tudó, mindent megúszni akaró nem élhetetlen.. Ideig-óráig örülhettek – ha nem is virulhattak –, majd ők is lapátra kerültek, szép sorjában. Benn a bárány, kint a farkas? Vagy kint a bárány, benn a farkas?

A háromnevű jött, végrehajtott, majd mint aki jól végezte dolgát, távozott. Na, nem az élők sorából. Azóta új vizeken evez. Mi meg – több ezren – kipottyantunk a nagy semmibe. Úgy bizony, az ezredforduló küszöbén! És beindult – turbógyorsasággal – az eszelős pedálozás közepette a drasztikussolásos fiatalítás. Hogy szakképzetlennek bizonyult a felhozatal? Ugyan! Majd beletanulnak! – felkiáltással áthidalódott a problematika. A lényeg, hogy az időszerű imázst képviseljék hadara-babla nyelven, az ifjú kreatív maneggerek, meg- és bemondók, és a teleriposzterek. Műsor helyett műsorpolitica terítette be a képernyőt.

Azt hittem én, a naiv, szakmám nemecsekernőkéje, hogy pályám, „életművem” (ha-ha-ha) majd biztosítja számomra a megélhetést.

Megsértődtem

Gondoltam, itt-ott még számon tartanak, mond még valamit a nevem – ha van –, mint árú védjegy, hogy a tudásomra, tapasztalatomra szükség lesz. Tévedtem. Nem először és nem utoljára. Bocsika. Dereng, hogy az egyik kereskedelmi vízióláda próbarendezésre invitált, a mára már elhíresült szappanopera rendező- rabszolga csapdájába. Próbarendezni? Én? Én fél kézzel odakenek egy ilyen futószalagmunkát, ha muszáj! Megsértődtem. Ínséges évek következtek. Énkémet megtépázta ugyan a nélkülözés, az éhenhalás képzetének szürreális álma is kísértett olykor – de önérzetemből valami még maradt. És még nem vakultam meg, és még süket sem lettem, csak éppen néhány évem elszelelt, az ám hazám!

Tavasszal, amikor téli depis Csipkerózsika-álmomból feléledtem, tettem egy bátortalan kísérletet arra nézvést, hogy visszapozicionáljam magam az élő alkotók sorába, s ne kelljen feldobnom a talpam idő előtt, ha nem muszáj.  Mert jól jönne a havi fix nekem is, hogy hitelre, részletre vásárolhassak, s a bankoknál szorgoskodó, egy kaptafára gyártott, rövid ujjú, nyakkendős pénz-maneggerek, mosolygó robotok előtt hitelképes lehessek, hogy egy életre eladósodhassak, hogy végrehajthassanak, hogy szanálhassanak, hogy hajléktalaníthassanak.

Felhívtam telefonon egy, a Házban maradt kollégakövületet:

– Külső nyomás nélkül nem megy.

– Nem?

– Nem.

– És mégis, milyen magasságból kell jönnie a nyomásnak?

– Igen nagy magasságból.

– Úgy. Tehát fel kell mennem a miniszterhez?

– Minimum.

– És mégis melyikhez?

– Az már mindegy.

– Ne menjek egyenesen a miniszterelnök úrhoz?

– Az is jó!

Voltam bokszzsák eleget!

Ó! Mi az nekem! Én aztán olyan bejáratos vagyok a miniszteri hivatalokba, hogy ihaj! Tűnődöm. Rágom a szám. Töprengek. Telefonáljak? Beszéljek a titkárság titkárságával, a titkárnő titkárnőjével, vagy írjak? Sürget egy hang, a koponyámat öklözve. Tartozol az APEH-nek, pech, az Illetékhivatalnak illetlenül, a bankodnak kamatostul. Soroljam? Na mi lesz már? Nyaljak, vagy nyaraljak életfogytiglan? Hülye esélytelen! Voltam  bokszzsák eleget!

K.O. nem kell! Visszavonulót fújok. Maradnak a pályázatok, amelyeket a született veszteseknek találtak ki. Tudniillik a győztesek pályázat nélkül is nyernek. Én pályázom, Te pályázol, Ő nyer. És mint ahogy Oscar Wilde mondja:„Csak az egyéniségek mozgatják a világot, elvek soha.” Ebbe meg nem fér bele mindaz, amit a jelenkor „másvilága” elvár tőlünk:

A megalkuvás, a törleszkedés, a seggnyalás, a pitizés, a szakmai kurválkodás, az eszem-iszom jópofizás, a brancsozás és sleppezés, a mindenütt ott levés, a  „jelenlét isteni hatalma”, a cultúrpolitizálás”, „libi-lobi–lobbizás”, a megengedett jólkifizetődő odamondogatás, látszatellenzékieskedés áshowi, buzerái, átverései, szappanos opuszai, gálámat piszkálgató műsorai, meg a kizárólagosan a lóvéról szóló elvetélkedők ízléstelen, harsogó színorgiába fröccsentett, diszkó fénymázzal leöntött vizuális erőszaktevők manőverei, a vegyes előjelű kampányölések,  politikussolások, és kritikussolások, és a sok szócsőbe ordítózó, megalomán szócsőd-tömeg.

Képernyő nélkül is lehet élni

Mi tagadás, mindez együtt és külön-külön megfeküdte gyomrom, s meg kívánom őrizni ép eszem – ha egyre kevesebbet is eszem. Bevallom, kinyomtam a gombot. Mert a távirányító – ha tetszik, ha nem – a mindenkori néző kezében van. S mivel egy jó ideje nézővé léptem elő, hát élhetek ezen jogommal. És mit tesz Isten, kiderült, hogy a képernyő nélkül is lehet élni. Sőt! A szemetet gyártani bizonyára kifizetődőbb, mint nézni.

Mert mi is a tévéképernyő? Ernyő, amely képnek kevés, hangnak sok, de az esőtől sem véd meg!

Ejtem az ernyőm! Így, ha más már nem is, de még ejtőernyős lehetek.

„Nem csak a tévé-székházból, de a hazámból is kipenderítettek, amikor a kamerát kiverték a kezemből”