A tárgyak lázadása – Nem jövünk ki jól egymással

Minden ember vannak tárgyak amelyekkel kiváló a kapcsolata, és akadnak szépszámmal olyanok is amelyeket csak megközelítünk, és máris körül lengi a találkozást, valami népmesei átok. Ez utóbbiak közül jöjjön néhány Popper Gábor bejegyzéséből szemlézve.

A “füles”

A telefonom fülhallgatójával – leánykori nevén fülessel – például elég feszült a viszonyom. Több is van belőle, de bátran ki merem jelenteni: színtől és márkától függetlenül mindegyik ugyanolyan rosszindulatú. Nem a nagy, fejpántos fülhallgatókra gondolok, hanem az egyszerű, mezei, hosszú zsinóron lévőkre. Valószínű, hogy a gondok eredete, a füles gonoszságán kívül, ez a hosszú zsinór. Hallgatok az ágyban egy kis bármit elalvás előtt – legtöbbször kabarét vagy számomra kedves zenét –, majd félig már alva kihúzom a fülemből a dugókat, és az egész berendezést óvatosan leteszem magam mellé az éjjeliszekrényre. Kényelmesen elnyúlok, érzem, hogy érkeznek az alvóhullámok. Ez eltart nagyjából tíz percig, aztán felpattannak szemeim. Újfent rájövök (ez hetente többször is megesik, mégis mindig az új felfedezés erejével hat), hogy nem feltétlenül kell ebéd után szunyókálni, vagy ha igen, akkor nem kellene este 6-kor még egy kávét meginni. Mindegy. Nem akarom a párom felkelteni, fogom a telefonom és nyúlok a fülesért. Azonnal ráakadok – de nem arra, amit letettem nem olyan régen, hanem mintha a Laokoón-csoport akadna a kezembe. Lehetetlennek tűnik, de több vége van, mint volt. Káromkodva felkelek, mert nem akarok lámpát gyújtani, kibotorkálok a fürdőszobába és lámpafénynél veszem szemügyre a szörnyet. Meggyőződésem, hogy önálló életet él, kiválóan és gyorsan mozog. Biztos vagyok abban, hogy amikor kivettem a fülemből, a két kis hallgatót fogva tettem le óvatosan magam mellé: és mégis, most legalább öt hurok van rajta néhány csomóval megspékelve. Leülök a kád szélére – az álomhullámok valahol egy másik földrészen vannak már –, és elkezdem rendbe tenni ezt az egészet. Nem könnyű, pláne, hogy én világéletemben utáltam a kézműves dolgokat. Nagy nehezen kibogozom a gubancokat, de már csak kötelességtudatból; rég elment a kedvem a füles használatától. Visszamegyek az ágyba, a fülhallgatót leteszem az íróasztalra a laptop mellé, szépen kisimítva. És amikor reggel használni akarom, újra egy merő csomó és hurok, és gonoszul integet felém a két kis hangszórójával. Az már biztos, hogy csak sötétben képes a mozgásra: bármilyen helyszín jó, csak fénymentes legyen, asztal, hátizsák zsebe, nadrágzseb. Már gondoltam rá, hogy beszerzek egy éjjellátó kamerát az elméletemet bizonyítandó, de a gyakorlatban még nem jutottam el idáig. Egy másik régi ellenfelem a klasszikus szódás szifon.

Na meg a szódásüveg

Nemrég a Hortobágyon jártam, és a híres csárdában a Kilenclyukú híd mellett még ma is forgalomban van a retro szóda. Párom egyik fiának nagyon megtetszett, és kérte, hogy hadd „csapolhasson” ő. Én boldogan és kissé kárörvendően megengedtem – hiába, nemcsak a tárgyak gonoszak –, mert azonnal eszembe jutott a múlt, amikor én kétféle módon tudtam szódát engedni a pohárba. Vagy olyan óvatosan, hogy senkinek nem volt türelme kivárni, amíg megtelik a pohár, vagy határozott, férfias mozdulattal megnyomtam a szifon tetején az adagolót, mire mindenhová megfelelő mennyiségű szóda jutott, csak a pohárba nem. Most sem csalódtam, pláne, hogy ezeknek az üvegeknek a nyomója kicsit nehezen működik. Jenő is határozott mozdulattal megnyomta, odatartva a poharat, aztán a kánikula ellenére már nem is volt melege egyikünknek sem, mert a fél üveg szóda rajtunk landolt. Megnyugodtam, így negyven év távlatából: nem én voltam a kétbalkezes annak idején. A szódás szifon gonosz.

A cikk következő oldalon a gonosz bicajjal folytatódik. Kattints a nyílra!

Prev1 of 2
Use your ← → (arrow) keys to browse