Blogbazár
Kórház az élet szélén…..
Kislányként a szombatokat, vagy a vasárnapokat gyakran töltöttem egy beteg gyerekeket gondozó intézményben. Ott ápolták a kistestvérem, aki sem beszélni, sem mozogni nem tudott. Önállóan táplálkozni sem, és állandó orvosi felügyeletre szorult.
Van amiről nem igen lehet csak úgy beszélni
6-7 éves kisiskolásként nagyon nehéz volt mindezt felfognom és megértenem. Azt is, hogy erről nem igen lehetett sem az iskolában, sem máshol beszélgetni senkivel. A felnőttek gyorsan lepergették magukról a kérdéseim, és elintézték azzal, hogy én csak legyek jó.
A suliban pedig ki hitte volna, hogy a tesóm az égvilágon semmit tud nem csinálni, és ebben nincs semmi vicces vagy jó. És haragudtam is a húgomra, mert akármilyen szépen meséltem neki, akármilyen kedvesen simogattam, soha el nem mosolyodott. Nem, persze hogy nem voltam buta, csak azt képzeltem, hogy varázsolni is tudok, és ha nagyon szeretem a testvérem, akkor abrakadabra, és máris meggyógyul. De a felnőttek sem tudtak varázsolni a testvérem arcára mosolyt, és ők pontosan ugyanúgy elbuktak, mint én, a kisgyerek.
Persze azt még sem mondanám, hogy teljesen kudarcra voltak ítélve a próbálkozásaim
A húgomon kívül sok kicsi és nagy volt még a kórteremben. Ők roppant szórakoztatónak találtak engem, és kölcsönösen megszerettük egymást. Például volt egy kisfiú, Tomika, akinek gyógyíthatatlan rákja volt. De ezt csak akkor mondták el, amikor már nem élt. Tomika szőke volt, és szerette a meséim. Jókat nevettünk együtt. Aztán volt egy kerekesszékes nagylány (talán Anci vagy Andi volt), akinek folyton mozgott a keze, és gyakran rángatózott a teste, de valamiért mégis tudtam, hogy barát.
A legkomolyabb egy sötét hajú és szemű fiú volt. Nekem szinte felnőttnek tűnt. Ő mindig az ágyában feküdt, és olvasott vagy saját magával sakkozott . Lenyűgözően okos volt.
A kórterem közepén egy vízfejű gyerek volt. Nem emlékszem, hogy bárki látogatta volna, de mire 8 éves lettem, addigra gyermeki képzeletemmel úgy hittem, hogy neki és a húgomnak külön nyelvük van, és ez annyira különleges és titokzatos, hogy csak ők értik, más meg nem. Elfogadtam, hogy mindenki más és különböző, és mind tanulunk egymástól valamit.
Mentem játszani
10 éves koromra már a legtermészetesebb volt, hogy az új kis betegekkel játsszak. Mikor megérkeztünk, adtam egy puszit a testvéremnek, és mentem játszani. Megpörgetni kerekesszéket, táncolni, bohóckodni, megnevettetni a többieket.
Nagyon szerettem a két Down-kóros apróságot. Velük a kertben is lehettem. Falevelekből, kövekből lettek a játékaink. Csak egyszer volt gond, mert nem figyeltem arra, hogy köveket lenyelni a kicsiknek sem szabad.
A kert hátuljában volt egy eldugott épület. Ott felnőttek laktak, de pont úgy viselkedtek, mint a gyerekek. Őket is megszerettem. A nővérkék gyakran megdicsértek, pedig mai fejemmel visszagondolva, iszonyú sok dolguk volt. A nővérkék közül Évike volt a kedvencem, de nem azért, mert úgy hívták mint a testvérem, hanem mert sosem úgy válaszolt a kérdéseimre, mint általában a legtöbb felnőtt, hanem valódi odafigyeléssel. Ha nem tudta a választ valamire, akkor csak annyit mondott: Olvass utána Szöszike!
Iker kísérletek
Évikétől hallottam először, hogy Zolika bácsin meg az ikertestvérén gonosz kísérleteket végeztek a háborúban, de ne féljek tőlük, mert aranyból van a szívük. És ez így is volt, mert bár nem tudtak rendesen beszélni, és bicegve jártak, ha süti volt a szombati ebédjük, jöttek velem megosztani. Cserébe énekeltem nekik, vagy megfésültem Zolika bácsi boglyas fekete haját. 12 éves koromra megtanultam, hogy vannak olyanok, akik nem születtek betegen, mint a testvérem, hanem pont olyan egészségesek voltak, mint én, de az életben millió és millió olyasmi történhet, amitől mások lehetünk, mint a többiek.
Azt hiszem, talán a legfontosabb, hogy bárhogy is alakulnak a dolgaink, bármilyen nehézségekkel nézünk szembe, merjünk tiszta szívvel mosolyogni, és mosolyt fakasztani. Sosincs hiábavaló mosoly.
13 éves voltam, mikor meghalt a testvérem. Köszönöm, hogy élt, hogy ő volt a testvérem.
Az életével tanított szeretni engem.
