Connect with us

Banánköztársaság

Amikor én még kislány voltam… (5.)

Megosztás

… egészen más világ volt. Mai szemmel, mai gondolkodással nagyon idegen, nagyon más, szinte hihetetlen. Talán ezért érdemes fölidézni azokat a furcsa, szokatlan történéseket, amelyek abból az időből megmaradtak emlékeimben.

Megosztás

… egészen más világ volt. Mai szemmel, mai gondolkodással nagyon idegen, nagyon más, szinte hihetetlen. Talán ezért érdemes fölidézni azokat a furcsa, szokatlan történéseket, amelyek abból az időből megmaradtak emlékeimben.

A kíváncsiság Nyikita Hruscsovig űzött

Teltek az évek. Még mindig kislány voltam, de már nem annyira. Semmit sem hagytam szó nélkül, ha nem tetszett, amit láttam, hallottam. Ráadásul nagyon kíváncsi voltam, ami gyakran igencsak érdekes helyzeteket eredményezett.

A kíváncsiság vitt arra, hogy barátnőimmel megbeszéljem: ne menjünk másnap iskolába. Vegyük föl az úttörő egyenruhát és menjünk el az Építők Rózsa Ferenc Kultúrházába, ahol az MSZMP IX. kongresszusa zajlott, amelynek vendége volt Nyikita Hruscsov is. Az volt az ötletem, hogy vigyük az őrsi naplót és kérjünk tőle egy beírást, meg autogramot. Biztos voltam benne, hogy ha sikerül, nem kapunk ki a suliban a lógásért.

Reggel el is indultunk. Miután itt volt Hruscsov felesége is, összedobtuk a zsebpénzünket, és vettünk egy szép népművészeti babát, meg egy csokor virágot. A helyszínen egy akkori TEK-es állta utunkat, kérdezve, mit keresünk ott és miért jöttünk. Elmeséltük.

Randevú egy üres telken

– Jaj, gyerekek! – mondta sajnálkozva. – Rosszkor érkeztetek! Hruscsov elvtársat most az Alkotmány utcában (már nem emlékszem, hány szám alatt) találjátok.

Udvariasan megköszöntük az információt és „elbékávéztunk” az Alkotmány utcába, ahol a megadott házszám alatt egy üres telek volt. Mondanom sem kell, hogy bizony elöntött a pulykaméreg! Visszamentünk a Gorkij fasorba – egy darabon gyalog, mert csak villamosbérletünk volt, így autóbuszra nem szállhattunk, a pénzünket meg már elköltöttük az ajándékra. Kicsit fáradtan, de megérkeztünk. A korabeli TEK-est hamar megtaláltuk és én elég hangosan elkezdtem mondani neki a véleményünket. Először közöltem vele, hogy egy üres telekre küldött, amelynek közepén ott ül Hruscsov elvtárs és őt várja. Aztán arról beszéltem, hogy szégyellje magát, rendes ember nem csap be gyerekeket ilyen csúnyán. Már mindenki ránk figyelt.

A nem várt folytatás

Közben a hátam mögött kinyílt a terem ajtaja, és kilépett Kádár János. Megállt, hallgatta, miről beszélek. Aztán hozzánk lépett, jól letolta a férfit, hangsúlyozva, hogy nem szabad gyerekeket becsapni. Majd azt mondta, maradjunk, mindjárt visszajön Hruscsov elvtárssal. Így is történt. Megvolt a barátkozás, a beírás, az ajándék átadása, az autogram – nemcsak tőle, hanem Kádár Jánostól is. (Mindkét aláírás a mai napig megvan.) Persze begyűjtöttünk még egy csomó autogramot a többi vendégtől is. Nekünk legjobban egy néger politikus neve tetszett. Bamba Mohamednek hívták…

Miután megvalósult a célunk, visszamentünk az iskolába. Meg sem várva a letolást, bemutattuk a szerzeményeinket. Nagy sikert arattunk, szidás helyett dicséretet kaptunk.

És jött a nem várt folytatás! Másnap szó szerint az egész világsajtó velünk, a „talpraesett gyerekekkel”, a helyszínen készült fotókkal és méltatásunkkal volt tele. Egyikünk papája éppen a KISZ Központi Népi Együttesével Pekingben szerepelt. Onnan hozott egy újságot a fényképünkkel és a rólunk szóló cikkel.

És itthon elkezdődött a „tatárjárás”.

Az újságírók szinte egymásnak adták a kilincset a suliban. Minket rendszeresen kihívtak az órákról. Némileg megjátszva magunkat, gondterhelten sóhajtoztunk, hogy „már megint egy újságíró!”

Mi meg levelet írtunk Kádár Jánosnak, megköszönve a közbenjárását. Ezzel elkezdődött egy időnkénti levélváltás köztünk. Kádár válaszait a csapatvezető őrizte.

*

Aztán ennek is vége lett. Teltek az évek: érettségi, egyetem, diploma… Majd egyszer, fiatal újságíróként azt a feladatot kaptam, hogy készítsek riportot arról, mivel töltik az emberek a nemrégiben bevezetett szabadszombatot. Fotós kollégámmal beültünk a szerkesztőség autójába, és elindultunk Dobogókőre. Tél, hó, sportok, szabadság… Ám egyszer csak le volt zárva előttünk az út. Fegyveresek őrizték. Fiatal voltam, tán csinos is – és változatlanul nagyszájú. Addig csűrtem-csavartam a szót, amíg megtudtam, hogy a lezárt területen Kádár János kirándul. Igazoltuk magunkat, és végül gyalogosan beengedtek minket.

Kádár János és a szabadszombat

Hamarosan szembejött velünk egy nagy, fekete autó, a hátsó ülésen Mariska nénivel, kétoldalt egy-egy géppisztolyossal. Az autó előtt Kádár János gyalogolt. Alig ismertem rá. Egy vízhatlan, okkersárga, valamiféle kemény anyagból készült köpeny volt rajta (abban az időben az utcaseprők viseltek ilyet, ha esett az eső), meg egy gumicsizma. A fegyveres azonnal szólt a fotósnak, hogy nem fényképezhet. Én nagy bátran elmondtam, milyen riport miatt vagyunk Dobogókőn, és kértem, ha már találkoztunk, beszéljen arról, ő hogy tölti a szabadszombatot. Azt mondta, ez a magánélete, nincs köze hozzá a sajtónak. Még egyszer próbálkoztam, felidézve, hogy mi régóta ismerjük egymást. Emlékezett, de udvariasan hajthatatlan maradt és jó munkát kívánt. Hozzátette: „Egy újságírónak élelmesnek kell lennie. De nem ennyire!”

Szóval végérvényesen – némi illúzióktól megfosztva – felnőtt lettem…

Kapcsolódó

Amikor én még kislány voltam… (4.)

Szerző

Click to comment

Leave a Reply

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük