Amikor jön valaki, akit majd nem érdekel a hazug népvezéri nimbusz és csupán egy sötét parasztot lát majd maga előtt, akkor zökken vissza minden a maga normális medrébe
Megosztás
Addig nincs baj, amíg valaki, azért, mert nem ismeri a róla mesterségesen kialakított, patikamérlegen kimért, a letaposott médiából kreált propagandával sulykolt, de persze minden valóságot nélkülöző képet, jelesül, hogy ő a mesebeli kiskirályfi, a nép egyszerű, de erős gyermekéből lett vezér, a koki-, és sallerosztogató, kereszténységmentő superman, a magyarság, és Európa megmentője, Jézus felcsúti helytartója, vagy azért, mert ismeri, de csak röhög rajta, meg nem küldi egy szívlapáttal!
Addig nincs baj, amíg valaki, azért, mert nem ismeri a róla mesterségesen kialakított, patikamérlegen kimért, a letaposott médiából kreált propagandával sulykolt, de persze minden valóságot nélkülöző képet, jelesül, hogy ő a mesebeli kiskirályfi, a nép egyszerű, de erős gyermekéből lett vezér, a koki-, és sallerosztogató, kereszténységmentő superman, a magyarság, és Európa megmentője, Jézus felcsúti helytartója, vagy azért, mert ismeri, de csak röhög rajta, meg nem küldi egy szívlapáttal!
Akkor lesz vége a sztorinak!
Mert a népvezérség addig működik, míg a szerep, kizárólag szerep marad, álca, egy színpadi kellék, és rá nem ég annak viselőjének lelkére. Ahogy ez megtörténik, nos, akkor kezdődik őrület. Ebben, ebben az őrületben gázolunk szügyig, immár tíz pokoli éve.
Abban, hogy a felcsúti kis fickó,
ha belenéz a tükörbe, akkor nem egy fifikás politikus, kissé cinikus hamiskártyás, egyenlők közt az első néz rá vissza, hanem maga az isten. Az a gond – az övé, de mienk is – hogy tükör előtt álló sötét parasztra nem egy csereszabatos gyalog, hanem maga a király köszön vissza reggelente. Az a gond, hogy a várbeli – ez önmagában is probléma. A vár! – hogy a várbeli milliárdos rezidenciájának székén, hogy ne essek túlzásokba a trónussal, az ő, és csak az ő székén, ott virít a királyi címer. Ez a gond.
És a történet itt kezd véget érni.
Mert a népvezérség innentől nem működik. Mert ez már nem szerep, se politikai, se színházművészeti értelemben. Sokkal inkább Néró, és Caligula óta ismert, és mind a mai napig gyógyíthatatlan kór. Önképzavar. Lelki nyavalya. Mentális katasztrófa. A teljes morális-lelki-testi leépülés. Mikor a kedves beteg úgy gondolja, hogy a körötte lévő világ legyőzendő, és legyőzhető ellenség.
Mikor már nem vakmerően, sokkal inkább józanság maradékát is elveszítve, vakon rongyol neki mindennek, és mindenkinek. Csak ott a gond, hogy egyenlőtlen, megnyerhetetlen szélmalomharc ez, mert a legyőzendő, de legyőzhetetlen akadály nem más, mint valóság.
Bárhányszor is rohan neki isten vetített ostora,
a messiás, az ország, Európa, a világ önjelölt megmentője, acsarkodva a valóság kőkemény, betonszilárdságú falának, annak legfeljebb a felszínét karcolhatja, de a felépítmény, az meg sem rezzen.
Aztán majd jön valaki, akit majd nem érdekel a mesterségesen kreált, és mára ráégett, hazug népvezéri nimbusz, aki nem a vetített tükörképet, a sakktábla királyát, csupán egy sötét parasztot lát majd maga előtt, és előveszi azt a szívlapátot.
Na, akkor zökken majd vissza minden a maga normális medrébe.
