Amint lesz vakcina, lesz munka – Ha lesz munka, lesz minden – Ha lesz minden, lesz választás is

Azt mondta a miniszterelnök hétfői parlamenti beszédében, hogy „amint lesz elég vakcina, hozzákezdünk a korlátozások fokozatos és felelősségteljes enyhítéséhez, akciótervet indítunk és új gazdaságvédelmi lépéseket vezetünk be. A magyar gazdaságot munkahelyteremtéssel, adócsökkentéssel és a beruházások támogatásával kell újraindítani“

No jó! Közismert a miniszterelnök gazdaságpolitikai krédója: „Ha munka van, akkor minden van.“ De nem ilyen egyszerű ez!

Állás, munka és jövedelem nélkül tengődők kocsmapult melletti helyzetértékelő csevegésében ez a megállapítás mély és hiteles gazdaságpolitikai bölcsesség. Ámde a miniszterelnök programadó beszédében sajnos már vegytiszta blődli.

Történt egyszer – nem is olyan régen – hogy Indiában vendégül láttak egy Nobel díjas közgazdászprofesszort, s elvitték valami vasútépítésre, ahol is büszkén mutatták neki, milyen sok embernek adtak munkát. A derék kubikosok talicskával, lapáttal töltést építettek. A professzor elnézte a keményen dolgozó sokaságot, de idővel nem bírta tovább, s megkérdezte a vezető mérnököt:

„Miért nem adnak nekik leveseskanalat, vagy kávéskanalat? Sokkal több embert foglalkoztathatnának.“

Ott az indiai hőségben talán megfagyott a levegő. A munka nem minden! A munkahely, a munka, az éhbér, a tisztes jövedelem és a vállalkozások versenyképes, hatékony, nyereséges működése nem írható le ezzel a mondattal: ha munka van, minden van, – annál is kevésbé, mert ez így nem igaz!

Orbán Viktor és a hivatalos statisztika szerint

tavaly decemberben csaknem ugyananynyian (4,5 millióan) dolgoztak az országban, mint egy évvel korábban. Erre nagyon büszke a miniszterelnök, mert abban a tévhitben él, hogy ez a kormány válságkezelő lépéseinek sikerét bizonyítja.

Ezen azért érdemes eltűnődni!

Immár több mint 50 évvel ezelőtt Köves professzor mondta bevezető egyetemi statisztikai előadásán kissé bambán bámuló ifjú hallgatóságának, hogy a statisztika olyan mint a bikini: mindent megmutat, de a lényeget elleplezi. Ez a mi 4.5 millió foglalkoztatottról szóló statisztikai adatunk pontosan ilyen. A kimutatásban benne vannak azok is,

  • akik egy adott héten legalább egyetlen órát hivatalosan bejelentve dolgoztak.
  • azok is, akiket csökkentett munkaidőben, csökkentett bérért alkalmaztak, és
  • azok is, akiket munkáltatójuk formálisan nem bocsájtott el a munkahelyvédelmi támogatás reményében, de nem tudott nekik sem munkát adni, sem bért fizetni, mert neki sem volt megrendelése, vevője, bevétele.
  • a közmunkások (például a Mi kis falunk című meseműsorból) akik nemigen gyarapítják a nemzeti összjövedelmet.
  • az állandóan külföldön dolgozó vagy ingázó magyar állampolgárok, akik a fogadó országban gyarapítják a GDP-t. (Persze hazautalásaikkal Magyarország devizabevételeit növelik, s ez nagyon jó, ámbár nemzeti gazdaságpolitikai sikernek nem nevezném.)

Ha mindezeket az apró tényeket a foglalkoztatási statisztika követné,

talán Orbán Viktor sem emlegetné oly gyakran, hogy Magyarországon az Európai Unió országai között a harmadik legalacsonyabb a munkanélküliség és hogy milyen remekül sikerült a munkahelyek megőrzése, mert lám, tavaly decemberben 4,5 millióan voltak állásban, csaknem annyian, mint egy évvel korábban. Hurrá!

De év közben mégis csak volt valamelyes hanyatlás a munkahelymegőrzésben,

ha a GDP, vagyis a nemzeti össztermék 5-6 százalékkal csökkent. (A forint árfolyamának hanyatlása reálértéken, például euróban vagy dollárban számolva még a társadalmi összjövedelem válság előtti években mért emelkedését is kétségessé tette.) A bajban persze nem vagyunk egyedül, egész Európa, sőt a nagyvilág válsággal küzd, s a magyarországi adatok éppenséggel nem tartoznak a legrosszabbak közé, habár nem is a legjobbak. Hanem hát milyen a statisztika?! Ugyanazon kérdéskörre léteznek más szempontok, más források is:
A Nemzeti Foglalkoztatási Szolgálat adatai szerint Magyarországon a nyilvántartott álláskeresők (korábban: regisztrált munkanélküliek) száma 290 ezer fő volt 2020. decemberében, ami a munkavállalási korú népesség 5 százaléka, a lakónépesség 3 százaléka és a gazdaságilag aktívak 6 százaléka.(Ehhez még hozzáadódik azon munkanélküliek, illetve álláskeresők sokasága, akik ilyen-olyan okokból kicsöppentek a munkaügyi statisztikákból. Vannak ilyenek szép számmal, ki tudja, hányan.)

Orbán Viktor munkaügyi helyzetjelentésében óriási lyukak tátonganak.

Ennek pedig az lehet a következménye – már ha a kormány elhiszi a saját adatait – hogy az intézkedéseket a téves információk alapján hozzák meg, s ezért hatásuk nyilván elmarad majd a várakozásoktól, ahogyan ez eddig is történt.

De mindez nem fontos

A fontos az – állítja a miniszterelnök -, hogy amint lesz elég vakcina, mi talpra állunk, és kimászunk a gödörből. Íme a briliáns akcióterv részletei: lesz 5 százalékos lakásáfa, megemelik az orvosok bérét, van már lakásfelújítási támogatás, bértámogatás, 13. havi nyugdíj, lesz a 25 év alattiaknak (2022-től!) személyi jövedelemadó-mentesség és a kisvállalkozóknak szánt, egyenként akár tíz milliót is elérő kamatmentes hitele három évi türelmi idővel. Ebben az akciótervben új elem csak a kisvállalkozói hitel, és nem állítható, hogy a terv megvalósítása hatalmas költségvetési összeget követelne, de majd meglátjuk, mire megyünk vele. Eddig a kormányzati segítség fölöttébb lassan, bürokratikus előírásokkal, feltételekkel körülbástyázva érkezett meg a címzettekhez, ha egyáltalán megérkezett. De közelednek a választások, s ez az állami bürokrácia számára is nagy mozgósító erő lehet.

Annyi valószínűnek látszik,

hogy ingyenpénz, támogatás most is csak a kivételezett kedvenceknek jut, a valóban rászorulók most sem kapnak semmit. (Vajon mi lesz az önkormányzatokkal?) Orbán Viktor a segélytől úgy irtózik, mint ördög a tömjénfüsttől. Családi pótlék, minimálnyugdíj, és az ezekhez kötődő támogatások, járadékok emelése szóba sem jöhet, akinek köztartozása van, az nyugodtan nyelheti az éhkoppot, támogatást nem kap semmilyen címen.

A GKI számításai szerint 2019-2020-ban a lakosság összjövedelmének mintegy negyede a leggazdagabb 10 százaléké volt.

A legalsó tizedbe tartozók a jövedelmek csupán 3 százalékát, az alsó 30 százalékba tartozók pedig 14 százalékát birtokolták. Mintegy 2 millió magyar állampolgár havi 101 ezer forint (vagy egy gyermekes családok esetében fejenként havi 81 ezer forint) vagyis a létminimum alatti jövedelemből él. A nominálbérek 2010. óta nagyjából megkétszereződtek, a nyugdíjak csupán 33 százalékkal nőttek, a szociális juttatások pedig szinte semmit nem emelkedtek, leg-újabban pedig 70 ezer ember kieshetett az egészségügyi ellátásból, mert egy ideje nem fizette a tb-járulékot.(Talán nem volt miből!).

A koronavírus-járvány és a válság elleni intézkedések sora ezen az állapoton inkább rontott, semmint javított

A jelek szerint pártunknak és kormányunknak ez az állapot nem nagyon fontos, talán mert a két milliós sokaság jelentős hányada még soha nem járult választáskor az urnákhoz, aki pedig a szavazástól távol marad, az a kormány számára csak adófizetőként létezik, gondoskodni nem kell róla.

Közben a kormány háttérben sürgölődő tervezői felvázolták a felsőoktatás 1500-2000 milliárd forintot felemésztő átalakításának és fejlesztésének programját, valamint a vidék fejlesztésének 5-7000 milliárd forintba kerülő hosszú távú tervét, utóbbihoz Orbán Viktor vezetésével már kormánybiztosság is alakult, vagyis már tudjuk, kik lesznek a felelősek a program sikeréért.

Pénz minderre nagyobb részben az EU közös kasszájából lesz. A kormány ugyan sokáig cirkuszolt a vétó-fenyegetéssel, de amint várható volt, az utolsó pillanatban visszalépett, így időt és óriási támogatást nyert. (Hacsak valami jogállami gubanc közbe nem jön.)

Egyszóval a rövid távú válságkezelési tervek mellett a kormány már stratégiai célokat is megfogalmazott, ámbár ezek még eléggé ködösek és képlékenyek. De az Unió pénze jön majd, s ez a fontos.

Érdekes, sajátos fideszmagyaros nemzeti erkölcsiség!

A miniszterelnök (a kivételezettek kivételével) mindenkitől teljesítményt követel a kormány támogatása fejében, mert a segély csak munkátlanságra késztet, s ilyeténképpen erkölcstelen. De az EU (vagy például Norvégia) támogatását kész örömmel fogadja, az nem erkölcstelen, sőt – nem egyszer ismételte, hogy – az a mi pénzünk, az nekünk jár, azt mi jogosan követeljük.
Nos! Ha a választópolgár 2022. tavaszán végre nagy létszámban betér a szavazófülkébe, s ott elmereng, melyik rubrikába húzza támogató vonását, a tények és érvek sorában mindezeket talán (remélhetőleg) mérlegelni fogja.

Troroczkai

A Banánköztársaság rovatban megjelenő írások nem minden esetben képviselik portálunk véleményét.

2 hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük