„Talán mégsem olyannyira kifizetődő a Soros-ozás s talán mégiscsak túl költséges Horthy-örökösnek lenni.” Még, hogy Magyarország nem a következmények országa. Dehogynem, s még csak ezután lesz igazán azzá.


Talán nem volt véletlen,

hogy épp akkor, amikor Orbán Viktor ismételten hatalomra került, ráadásul kétharmaddal – ez a gyászos 2010-es évben történt –, Magyarországról elszármazott, zömében amerikai, kanadai és ausztrál, valamint izraeli, s néhány magyarországi személy csoportos pert indított Magyarország és a MÁV ellen, rokonaik és a személyesen ellenük elkövetett bűnökért az 1941-1945-ös periódusban. Mint tudjuk több, mint félmillió magyar zsidó vesztette ekkor életét különböző haláltáborokban, elsősorban Auschwitzban. Nem feltétlenül lehetett véletlen az időzítés, hisz az, egy ideje már a Jobbikot is szélsőjobbról előző Fidesz érzékelhetően a Horthy-kurzus egyedüli örökösének nyilvánította magát.

Mára az a feltételezés,

hogy a per és a magyar kormány szélsőjobbra tolódása között van valamilyen összefüggés, bizonyossággá vált. Míg a csoport perigényét korábban egy chicagói bíróság elutasította, arra hivatkozva, hogy az 1947-ben megkötött párizsi békeszerződés kizárja egy efféle követelést a magyar állammal szemben, addig ezt a döntést most az amerikai Fellebbviteli Bíróság – a Legfelsőbb Bíróság mellett a másik legfőbb jogi fórum – megsemmisítette. Amint a kereset végigfut és végleges döntés születik, a magyar kormánynak és a MÁV-nak súlyos tízmilliárdokat kell majd fizetnie, természetesen dollárban, nem csak a gyilkosságok és kínzások, de az elkobzott vagyonok miatt is.

Marc Zell, a felperesek ügyvédje – nem mellesleg az Izrael határain kívül élő republikánus zsidók szervezetének vezetője – a The Times of Israel-nek úgy nyilatkozott:

„Bármire jutunk is, olyan kárpótlási összegnek kell lennie, amelyet megérez a magyar kormány és a magyar nép, nem lehet pusztán jelképes összeg. A cél nem Magyarország, vagy a MÁV csődbe juttatása, hanem az, hogy anyagi úton tudatosítsuk a kormányban és a népben, hogy mi történt, és így igazságot szolgáltassunk.”

Mint ismeretes, Orbán Viktort gyengéd politikai szálak fűzik Izrael jelenlegi miniszterelnökéhez, Benjamin Netanjahuhoz.

Ez a dolog gyakran ellenérvként kerül elő, valahányszor a Fidesz és a magyar kormány antiszemitizmusára terelődik a szó. Ez sem újdonság a történelemben, akárcsak a most folyó kárpótlási per. Az 1960-as évektől a nyolcvanas évekig Romániában rendre visszatérő antiszemita kampányok zajlottak, akárcsak Lengyelországban.

Ez utóbbit, az 1967-es úgynevezett Hatnapos Háborút követő elsöprő izraeli győzelem után gyakorlatilag elhagyták az addig ott élő zsidók. A többi Varsói Paktum-beli államhoz hasonlóan, a lengyelek is megszakították a diplomáciai kapcsolatait a zsidó állammal, s az elmérgesedett viszony a kommunista rezsim összeomlásáig megmaradt. Az 1967 és 1989 közötti több, mint két évtized során a mostani magyarhoz hasonló perek egész sora jelezte: a lengyel-zsidó kapcsolatok a holokauszt idején közel sem voltak olyan szolidárisak, ahogy azt Varsó szerette volna a világgal elhitetni, s minden bűnt kizárólag a nácik nyakába varrni. Azóta a témát már maguk a németek is nyíltan feszegetik.

Romániában az antiszemita kampányok nem voltak ilyen „hatékonyak”,

hisz ott a zsidók egy részének magyar identitása bonyolította a helyzetet, így a tömeges kivándorlás hosszabb folyamatnak bizonyult, s csak a nyolcvanas évek legelején zárult le. Ugyanakkor – a szovjet szatellita-államok közül – egyedül Románia nem szakította meg a diplomáciai kapcsolatokat Izraellel, ennélfogva annak kormánya sokáig prioritásként kezelte a román kapcsolatokat – ahogyan mostanság Netanjahu a magyart –, s igyekezett visszafogni sok kritikát, melyek a Ceauşescu nevével fémjelzett kurzust okkal illették. Mert hát a többi szegény kelet-európai nemzethez hasonlóan, a romának sem mertek a jövőbe nézni, amikor lehetőségeiket latolgatták, hanem igyekeztek ismételgetni a múltat, bármilyen volt is az.

Ceauşescu a háború előtti rendszer mindennemű kritikáját elnémította, s a nemzeti együvé-tartozás szellemében saját kurzusát annak mintájára alakította ki. A hetvenes években ez nem is zavarta a román-izraeli kapcsolatokat, de ez már a nyolcvanas évekre egyáltalán nem állt, igaz, addigra valamennyi olyan zsidó elhagyhatta Romániát, aki el akart menekülni onnan. Mind a lengyel, mind a román példa azt mutatja ugyanakkor, hogy ekkorra már nem csak a zsidók menekültek, hanem azok is, akik számára homogén nemzetállamot álmondott a rezsim. Elsősorban az értelmiség, mert mindkét állam számára nem csak a zsidók lettek nagyon zavaró tényezők, hanem a nem zsidó identitású értelmiségiek is.

És van még egy párhuzam:

nem csak Lengyelországnak kellett megtapasztalnia a saját „jogon” elkövetett antiszemita bűnök következményeit, hanem egy idő után Romániának is. Ha igyekeztek is kiirtani az atrocitások mindennemű emlékét, ha emlékművek sorát emelték is annak, hogy a nácik és csakis a nácik – Romániában értsd: a magyarok – okolhatók a holokausztért, a nemzetközi könyvpiacokon nem látott mennyiségben jelentek meg jól dokumentált bizonyítékai a lengyel és román tetteknek és tettestársi cinkosságnak. És bizony felmerült a kárpótlás igénye is.

Ha másért nem, azért – ahogy Marc Zell mondja –


„…hogy anyagi úton tudatosítsuk a kormányban és a népben, hogy mi történt, és így igazságot szolgáltassunk.”

Talán mégsem olyannyira kifizetődő a Soros-ozás s talán mégiscsak túl költséges Horthy-örökösnek lenni.

Forrás

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét