Van még egy hónap a Költészet Napjáig, akkor majd boldog-boldogtalan gyorsan kiposztol egy verset vagy csak egy strófát a közösségi médiában. Hirtelen mindenki felfedezi magában a költőt.

Ezúttal nem akarunk az események elébe menni,

mindössze egy nagyon régi írás utánközlésével szeretnénk ráirányítani a figyelmet egyik legnagyobb költőnk családjára. József Attila édesapjáról lényegében csak annyi tudunk, hogy Attila három éves korában elhagyta a családot és ők soha többet nem látták.

- Hirdetés -

Iosif Áron 1871-ben született a bánáti Féregyházán. Fiatalkorában vándorútra indult: Erdélyben, Romániában, Szerbiában járt, s megtanult németül, szerbül, szlovákul. Pestre gyalogosan ment, kezdetben szappanfőzőként dolgozott, majd besorozták. Ekkortájt (1891 körül) ismerte meg Pőcze Borbálát, akivel leszerelése után, 1900. december 23-án Budapesten, a IX. kerületben kötött házasságot.

Fia születését követően amivel tudta, elhalmozta a családot:

az újszülöttnek fekhelyet ácsolt, különféle háztartási cikkeket készített. József Jolán erre az időszakra így emlékezett vissza:

Attila születése után jó időre megváltozott sok minden. Papa minden este otthon maradt. Eljött hozzá a barátja, Jefta bácsi, aki szintén a szappangyárban dolgozott. Kártyáztak a konyhában és tervezgettek, mert a papa örökösen tervezgetett valamit. […] Azután a papa új terveket szőtt a Jefta bácsival. Amerikába mennek, ahol sok az arany, a dollár.

József Áron családját 1908. július 1-jén elhagyta, a család úgy hitte, szerencsét próbálni ment az Amerikai Egyesült Államokba, azonban nem tért vissza, és egy idő után úgy gondolták, meghalt. Valójában előbb Esztergomba, majd Romániába, Craiova városába ment, s az Apostol szappangyár alkalmazottja lett.

Később új családjával a nagy gazdasági világválság miatt nehéz helyzetbe kerültek, így továbbvándoroltak; Dés, Kolozsvár, majd 1931-ben Temesvár következett. A temesvári „Temmer gyár” alkalmazta, egészen 1937-es haláláig.

József Jolán Attila halála után kerekedett fel,

hogy megkeresse édesapjukat, pontosabban, hogy kiderítse mi történt az öreggel. Ezt az írást a “Korunk” közölte 1939-ben, majd Méliusz József szerkesztésében, “Hogyan halt meg József Attila apja” címmel 1940. március 3-án megjelent a Brassói Lapokban.

József Áron

JÓZSEF ÁRON NYOMÁBAN

Írta: József Jolán

Egy Budapestről küldött cím Temesvár Gyárváros elnevezésű legódonabb és legkomorabb külvárosába irányított, annak is olyan negyedébe, az Uj térre ahol a szegénységet nemcsak látni, szagolni le­het, de áramlani, áporodni, lobogni érzi az ember. Ezek itt azok az omladozó há­zak, melyeknek lakói hónapról-hónapra örökké változnak, hogy vagy felfelé csusszanak néhány milliméterrel az emberi lét skáláján, vagy végkép és teljesen elme­rüljenek.

Valóban emlékeztek e házakban Áron bácsira, az öreg „Iosif Áronra”,

aki kosarakat hordott a nagyságák után a pia­con, a negyedben lakó fuvarosoknak segítgetett, épületen dolgozott, szóval ott, ahol lehetett, kivette részét a munkából, bár „meglehetősen ivott” s úgy két évvel ezelőtt, tehát 1936-ban családostul eltűnt, nem tudni hová.

Mi lett vele?

Nem tudja se szatócs, se kocsmáros. „Amióta elpakolt innen — mondják — hírét se hallottuk, akár a töb­bieknek…” A népesedési hivatalban derítettem ki, hogy az Uj térről valahová a Strand te­lepre költözött, tehát a külvároson is túl a kültelekre. A népesedési hivatal olyan házszámot közölt velem, hogy azt hiába kerestem térdig érő hóban, gyalázatos januári hidegben két délutánon átal is, nem találtam meg, de talán soha nem is létezett.

József Áronról, vagy Josif Áronról a telep faluszéli nyomorban tespedő népe sose hallott. Csak másodnapi utam végén késő este találtam egy boltosasszonyra, aki mintha emlékezett volna rá, hogy egy Áron bácsi nevezetű öreg, — valahonnan a folyó mentén húzódó Strand telep és a két-három kilométerrel odébb fekvő Kuncz-telep közötti elátkozott sávról — a nyáron egy üveg szódát vásárolt nála.

Másnap aztán olvadni kezdett és mire a dagadó sártenger járhatóvá lett,

megérkezett a tavaszt mímelő februári nap is. Ez a táj, ahol most József Áront kerestem, már nem a Strand telep irgalmatlan sorsú munkásembereinek még nyomoruk­ban is emberi miliője, hanem olyasvalami, ami az emberi és az európai fogalmakon kívül esik. Ezek közt az egymáshoz támasztott vályogputrik közt guggol az em­beri lét, amit egy francia iró szavával „az éjszaka mélyének” nevezhetünk. Kerestem „házról-házra” járva az egyik legnagyobb magyar költő édesapját cigányok, ma­gyarok, románok laknak errefelé, egymás­ra hányva vegyesen, mélyen alatta az emberi élet bármilyen feltételének. Ez az a világ, ahol már nem cigány a cigány, nem magyar a magyar, nem román a ro­mán, ahol az embereknek már nincsen nemzetiségük és végeredményben teljesen mindegy is, hogy József Áront keresem-e, vagy Iosif Áront…

A fekete sárba ragadt vidék arca oly rettentő és kietlen, mintha a halál állna őrt fölötte. Nyugatról a Gyárváros temp­lomtornyai és gyárkéményei látszanak ide, délről a Kuncz telep eme putriknál is nyomorultabb veremlakásai, északról a szinte fényűzőeknek tűnő strandtelepi szoba-konyhás fél vályog, fél-tégla tákol­mányai és keletről az üres, a tátongó sem­mi, a messzi hegyekig futó síkság…

Ha most apja elmosódott nyomát keresné itt József Attila, vajon hogyan látná ő ezt a tájat? Mi fájna neki a sivárság közepette?

Egy tagbaszakadt férfi imbolyog át az úton. Annyi szenvtelen “nem tudom” és „nem ismerem” után végre emberi hang.

Románul mondja:

„Hiába keresi az öreget. Meghalt…”

A ház, amelyben József Attila apja la­kott, zárva. Sötétedik. Ablakán alig lehet belátni. De mi is volna itt látni való?

Agyagos padló, pléhkályha, rozoga ágy — valószínűleg abban halt meg, — ócska lavór. A ház maga, — Istenem, hát ház ez egyáltalán? — olyan, mint a többi roz­zant viskó, fala vályogból, fedele már nem is tudom miből? Az egyik szomszédasszonynál megtudom, hogy Áron bácsi vagy két hónapja, hogy meghalhatott. Tehát egy-két héttel fia öngyilkossága után.

„Mi baja volt az öregnek?” kérdem.
„Hát mi baja lett volna? Ez ni…” és körül mutat az asszony a viskókat környező képen.

Egy üst alól füst száll föl, ruhát mos.

Azt is megtudom, hogy „feküdt az öreg beteg volt.” Mi baja lehetett, mennyi ide­ig feküdt, pontosan melyik napon halt meg, ilyen részletes kérdésekre nem ka­pok feleletet. Itt nincs értelme a pontos emlékezésnek, a tiszta beszédnek, az át­látszó gondolatnak, a dátumnak, az adat­nak, itt az emberi szívben és az agyban minden mindegy.

Még annyit megtudok, hogy József Áron két éve „egyhelyben” itt lakott. Ma­gyarországon élő gyermekeiről, mintha ez alatt a két év alatt beszélt volna. Igen, egy fiáról, aki „Budapesten nagy úr…”

Áron bácsi román volt-e, vagy magyar, ezt a kérdést nem érti meg a szomszédasszony. Beszélt románul is, magyarul is.

Áron bácsi volt, egyszerűen Áron bácsi, volt.

A kunyhóból előtipeg egy mezítlábas négy-öt éves gyermek. Szemei homályo­sak és értelmetlenek. Testét egy ingecske fedi. Száján csak egy fajta hang tör ki, ahogy rám, a rejtélyes idegenre bámul, valahogy igy: „hö… höööö…”

„Hagyja szegényt, mondja az asszony, süketnéma is, meg hülye is. Ez az Áron bácsi gyereke…”

Ajkamra már nem kerül kérdés, kiszá­radt torokkal és égő szemekkel állok ebben az éjszakában. Csak az asszony be­szél még, ruháit, rongyait csapkodva és a kórót piszkálva az üst alatt.

Hány éves az Áron bácsi asszonya, nem tudtam meg. „Annyi mint én” — mondta a kültelki asszony. — Lehet har­minc is, de ötven is. Valahol egy ügyvéd­nél bejárónő. Hiába vártam rá. Az este már végérvényesen ráterült a kültelekre és a kutyák vadul ugattak. Talán az Áron bácsi szellemét hajkurászták, a szemét­dombok közt, vagy csak az embertelen sötétséggel küzködtek. A szél is felüvöltött és állati borzadály töltötte meg a teret.

Emlékszem: szorongva fütyürészni kezdtem a fekete úton, mintha saját hangom megvédene valamitől… talán a félelemtől.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét