Garrinchát úgy is szokták emlegetni Brazíliában, hogy „alegria do povo”, magyarul „a nép öröme”, felszabadult, örömteli játéka miatt, mellyel egy időre elfeledtette a nézőkkel az élet nehézségeit.

A kezdetek és a Botafogo

Alkoholista, szoknyapecér, bulizós és tiszteletlen, Garrincha elkerülte azokat akik dicsérték őt, de mindig elvegyült a bárok és karneválok tömegében és imádta a tét nélküli focimeccseket, mezítláb a grundon.

Manuel Francisco dos Santosként látta meg a napvilágot, 1933 október 28-án, Pau Grandéban, 70 kilométerre Rio de Janeirótól. A brazil focistáknál szinte közhelynek számít a szegény gyerekkor, de Garrincha esetében ez a definíció szinte hízelgő, figyelembe véve a rengeteg nehézséget, amivel születésétől kezdve szembe kellett néznie.

A barátai és ismerősei Manénak hívták, de gyerekkorában, a testvéreitől megkapta a Garrincha becenevet is, egy ronda és ügyetlen de gyors madárról. Ferde lábakkal született, a jobb ráadásul 6 centivel hosszabb volt mint a bal, gyerekkorában megműtötték, de nem sikerült korrigálni. Később, a Botafogo orvosa többször elmondta, ha az utcáról bejönne valaki, olyan lábakkal mint Garrincha, ő nem engedné játszani. Fizikai állapotán az sem segített, hogy rendszeresen ivott és tíz éves korától kezdve dohányzott. A brazil válogatott pszichológusa pedig úgy jellemezte, hogy “szellemileg gyenge, alkalmatlan, hogy részt vegyen egy csapatjátékban”, még szerencse, hogy nem a pszichológus állítja össze a keretet.

Magánélete a bulik, az alkohol és az egyéjszakás románcok jegyében zajlott. Három felesége volt és megszámlálhatatlan gyermeke, egyes források szerint összesen 36 gyereke született, de csak 14-nek ismerte el az apaságát. Élete igazi párja Elsa Soares volt, a híres énekesnő. Elsa sokáig próbálta megállítani az önpusztító Garrinchát, de mindhiába. Mikor figyelmeztetni próbálták, hogy mérsékelnie kéne magát így válaszolt: “Én nem élem az életem. Az életem él engem.” Fékezhetetlen életmódja többször játéka rovására ment.

Garrincha végül alkoholizmusa áldozata lett, 1983-ban, 49 évesen halt meg, ekkor már hosszú ideje szegénységben és egyedül élt.

Fiatalon, 14 éves korától kezdve, a helyi textilgyárban dolgozott, mint mindenki a falujában. Ő volt a gyár egyik, ha nem a legrosszabb munkása, képes volt rendszeresen elaludni a textilüzem pokoli lármájában. Többször el akarták bocsátani, de sose pénteken, mivel hétvégén még fociznia kellett a gyár csapatában. Hétfőn meg azért nem lehetett kirúgni, mert a góljaival mindig megnyerte a hétvégi meccseket.

Akkoriban számára a foci egy játék volt, amit nem kell komolyan venni

1950-ben, mikor egész Brazília kétségbe esett az Uruguay ellen elveszített vb döntő miatt, a 17 éves Garrincha meg se hallgatta a meccset a rádión, ő inkább elment pecázni.

Kedvetlenül elment próbajátékra néhány nagy riói egyesülethez. A Vasco da Gama elutasította, mert nem hozott magával cipőt. A Fluminense próbajátékát félbehagyta, hogy elérje az utolsó hazafelé tartó vonatot. Már 19 éves volt, mikor elment a Botafogohoz és ott is maradt, 1952-től 1966-ig.

Szereplésével kapcsolatban több helyen eltérő adatokat adnak meg, az egyik forrás szerint 609 mérkőzésen szerepelt és 252 gólt szerzett, máshol 232 gólt és 581 mérkőzést írnak (a Botafogo stadionja előtt álló szobrára meg 614 meccset írtak) mindenesetre mérkőzésenként 0,4 körüli gólátlagról beszélhetünk, ami konkrétan félelmetes, egy mégoly támadó jobb szélső esetében.

Az első edzésen a Botafogónál kiosztott egy látványos kötényt a sztár Nilton Santosnak, sokak szerint minden idők legjobb brazil védőjének. Innentől kezdve Nilton lett a legnagyobb csodálója és barátja.

Ferde lábait arra használta, hogy a világ elismerten legjobban cselező játékosa váljon belőle. Minden ellene küldött védőt kicselezett, a pálya jobb oldalán játszott. A tizenhatos jobb széléről vagy betört az ellenfél védelmébe és gólt szerzett, vagy félelmetes pontosságú passzokat osztogatott a csapattársaknak. Páratlan cselei, remek lövő technikával párosultak. Egyedül képes volt szétzilálni a legszervezettebb védelmeket, az ellenfelek két-három védővel se bírták tartani. Akik valaha látták játszani, esküsznek, hogy soha nem láttak hozzá foghatót.

A Botafogóval nyert 3 Carioca (Rio de Janeiró-i) állami bajnokságot 1957-ben, 1961-ben és 1962-ben. Nyert még 2 Rio-Sao Paulo kupát, 1962-ben és 1964-ben. Akkoriban még nem létezett brazil nemzeti bajnokság, de a Rio-Sao Paulo kupa egyesítette a két legjelentősebb állami bajnokságot, ezért ezt szokták tekinteni a korabeli brazil bajnokságnak. 1962-ben megválasztották a világ legjobb játékosának. Emlékezetesek maradtak a Garrincha féle Botafogo és a Pele fémjelezte Santos közötti rangadók.

A Botafogo sajnos nem bánt nagylelkűen Garrinchával. Jellemző, hogy biankó szerződéseket írattak vele alá, nem mintha lett volna jelentősége, mivel Garrincha nem tudott olvasni. Rendszeresen játszatták sérülten, telepumpálva érzéstelenítőkkel. Gyakorlatilag a Botafogo becsapta és kihasználta őt. Miután 1965-ben elhagyta a Botafogót, játszott többek között a Corinthiansban és a Flamengoban, még Kolumbiában is megfordult. De ezekben a klubokban már nem volt a régi, egy térdsérülés miatt, amit a Botafogónál a szokásos fájdalomcsillapító injekciókkal kezeltek. Játékából hiányzott a sebesség, a robbanékonyság. Aktív pályafutását 1972-73-ban, egy Olaria nevű kiscsapatban fejezte be.

A világbajnok

Garrincha pályafutásának legfényesebb pillanatai talán az 1958-as és az 1962-es világbajnokságokra estek, ahol oroszlánrészt vállalt mindkét világbajnoki cím elhódításában.

A brazilok 1950-ben a döntőben vesztették el az otthon rendezett világbajnokságot, Uruguay ellen. Ez volt a híres “Maracanazo”, ahol egy teljesen esélytelennek tartott Uruguay legyőzte a teltházas Maracanában  a brazilokat, akiknek ráadásul elég lett volna a döntetlen is a világbajnoki címhez. Akkora vereség volt, hogy utána megváltoztatták a brazil válogatott mezét, ezelőtt a meccs előtt fehér szerelésben játszottak. Négy évvel később, a Svájcban rendezett világbajnokságon, a Magyar Aranycsapat vágott nekik egy négyest és hazazavarta őket (haha!!!).

Ilyen előzmények után a frusztrált brazil hatóságok semmit sem bíztak a véletlenre és az 1958-as svédországi világbajnokság előtt minden lehetséges eszközt bevetettek, hogy a lehető legjobb keretet állítsák össze. Többek között elvégeztettek a játékosokkal egy fizikai és pszichológiai tesztet. Ezen a teszten Garrincha 38 pontot ért el, a “szakértők” által a vb részvételhez megszabott minimális érték 123 volt. A brazilok isteni szerencséje az volt, hogy a játékosok fellázadtak és a “szakértők” kénytelenek voltak felengedni Garrinchát is az Európába induló repülőgépre.

Sajnos a vb-re is elkísérte a csapatot az erőnléti edzők, orvosok és pszichológusok hordája: a “szakértők”, ők voltak azok, akik a két első meccsen nem engedték játszatni se Garrinchát, se a “túl fiatal” Pelét. Mire a játékosok természetesen megint fellázadtak, végül Garrincha játszott és megszületett a taktika, ami két világbajnoki címhez segítette a brazilokat és amit a brazil sportújságírók azóta is így emlegetnek: “Adjátok a labdát Garrinchának.”

Feola edző különösen tartott a szovjetektől, de Garrincha és Pele “szétszedték” őket. Nilton Santos így emlékszik a mérkőzésre: “Eleinte emberfogással védekeztek, aztán egyszer csak elkezdték átpakolni a játékosokat, a védelmük bal oldalára”. Hát, igen, Garrinchának volt egy ilyen hatása a védelmekre.

Például az alábbi képen Garrinchát láthatjuk egy meccsen, a képpel kapcsolatban felmerül a kérdés, hogy vajon mit csinál az ellenfél két maradék mezőnyjátékosa? Ketten fogják a többi kilenc brazilt?

Nem volt “atomfizikus”, de miért is let volna?

Állítólag Svédországban vett magának egy rádiót, mire a csapattársai kigúnyolták, hogy úgyis csak svédül hallgathatja, erre Garrincha dühös lett és felgyújtotta a készüléket. De nem volt elveszett ember, mindezek után visszavitte a rádiót a boltba, ahol valahogy visszakapta a pénzét. Az egy érdekes, Rejtő Jenőt idéző jelenet lehetett: egy svéd boltos, egy brazil focista és egy kiégett rádió.

A döntő előtt a svédek bal bekkje azt nyilatkozta, hogy tanulmányozta Garrinchát és kiismerte a játékát. Szerinte Garrincha csak jobbra tud cselezni és ő meg fogja állítani. Szegényke nem tudta, hogy előtte hányan mondták el ugyanezt, szinte szó szerint. A meccsen Garrincha két, szinte teljesen egyforma gólpasszt adott mellőle, mindkétszer jobbról kicselezve őt. Végeredmény: Brazília 5, Svédország 2.

A döntő lefújása után, Garrincha állítólag dühös volt, nem örült, hogy már nincs több mérkőzésük és haza kell térniük Brazíliába. Akkor senki se értette, hogy mi baja, hiszen világbajnokok lettek, kilenc hónappal később világossá vált, hogy mért dühöngött, ekkor Garrincha ismét apa lett, az újabb kisfiút Ulf Linbergnek nevezték el és Svédországban született. Garrincha a mérkőzések között sem unatkozott Svédországban.

Négy évvel később, a 62-es chilei vb-re, a brazilok gyakorlatilag kivitték még egyszer az 58-as  keretet. Ezen a vb-én Garrincha a hátára vette a csapatot, hozzájárulását a világbajnoki címhez csak az 1986-os Maradonáéhoz lehet hasonlítani. Szükség is volt rá, mivel Pele lesérült a második meccsen és többet nem is játszott.

A Brazil válogatott szinte minden góljában benne volt, és szinte egyedül tartotta sakkban az ellenfelek védelmét. A Chile elleni elődöntőn is szerzett 2 gólt, de a mérkőzés vége felé, miután az egész meccsen “kínozták” őt a védők, olyat tett, ami cseppet se volt jellemző rá: belerúgott a chileiek Rojas nevű védőjébe.

Tudni kell, hogy azon a vb-én, a házigazda Chile erős “bírói hátszéllel” játszott, Garrinchát is azonnal kiállították, a döntőn nem is játszhatott volna. De a brazilok sportdiplomáciai és politikai nyomására engedélyezték Garrincha játékát a döntőben.

A döntő előtt megkérdezte az edzőt, Aymore Moreirát, “Mester! Ma van a döntő?… Ahá, akkor azért van annyi ember”. Ennyire érdekelte az egész világbajnokság. Utána kiment a pályára és elverték a Csehszlovákokat 3-1-re, a “csehtótok” azon a meccsen 3 védőt állítottak rá. A mérkőzés után, a pályáról lefelé jövet letámadta egy újságíró: “Csak egy pár szót a mikrofonnak”. Garrincha így válaszolt, “Pár szót? Viszlát mikrofon!”  Szóval ellentétben számos csapattársával, például Pelével, enyhén szólva nem foglalkozott a sajtóval. Egyébként 39 fokos lázzal játszotta végig a döntőt.

Chilei világbajnokság: Garrincha a világ tetején

A VB legjobb játékosának választották, holtversenyben hatodmagával ő lett a torna gólkirálya is, 4 találattal. Bár magyarként muszáj megjegyezni, hogy szigorúan nézve, ezen a góllövő listán a statisztikusok Albert Flóriánt szokták az első helyre tenni, mivel ő játszotta a legkevesebb percet.

Garrincha pályafutása során összesen 17 gólt szerzett, 60 mérkőzésen a brazil válogatottal, ebből 52 alkalommal nyert, 7-szer döntetlent ért el és egyetlen egyszer kikapott, konkrétan az 1966-os angliai világbajnokságon: Magyarország-Brazília 3-1 (haha!!!).

Akit a legjobban szerettek és Garrincha vs. Pele

Garrincha aktív focistaként is az egyik legnépszerűbb játékos volt, halála után viszont népszerűsége egyre csak emelkedik, legendája minden nap tovább nő. Sorra jelennek meg a jobbszélső életéről szóló filmek és könyvek, valamint a róla készített műalkotások.

A Maracana stadionban a hazai öltözőt Garrinchának hívják, a vendégöltözőt Pelének. Brazíliában, a fővárosban most átépítették a Mané Garrincha stadiont, itt játszották a 2014-es vb nyitómeccsét. A brazilok Garrincha iránti szeretete nem ismer határokat, egyfajta nemzeti bűntudat is fűti, mivel magára maradt, amikor beteg és szegény volt.

A Botafogo 2007-ben megszerezte az újonnan épült Joao Havelange Olimpiai Stadiont és megpróbálta ide áthelyezni Garrincha mellszobrát, a Maracana stadionból. Mikor a család tiltakozott, a Botafogo inkább felállított egy új, 4 méter magas szobrot az egykori játékosról. Felmerül a kérdés, hogy mi lett volna, ha az utólagos szobor helyett, inkább rendesen megfizetik? A Botafogo csúnyán bánt Garrinchával és ezen egy tucat szobor sem fog változtatni.

A chilei vb után Elsa Soarez énekesnővel folytatott viszonya a sajtó és a közvélemény kereszttüzébe helyezte, mivel Elsa kedvéért elhagyta feleségét. Korábban nem volt hajlandó aláírni egy újabb biankó szerződést a Botafogóval, a szurkolók emiatt is az új asszonyt okolták. A helyzet annyira elmérgesedett, hogy neki és Elsának egy időre Olaszországba kellett költözniük.

Ez az elbánás szöges ellentéte volt annak, amiben az ifjú Pele részesült, pedig a “király” is híres volt szexuális étvágyáról.

Nilton Santos: “Pele volt a legnagyobb, de Garrincha jobb volt.”

Valaki azt mondta, hogy Garrincha volt a világ legamatőrebb játékosa, Pele pedig a legprofibb. A két játékos, sok mindenben egymás ellentéte volt.

Pele és Garrincha nem voltak barátok, ezt mindketten elmondták, valahányszor találkoztak, őszintén, a legnagyobb egyetértésben. Garrincha lázadó volt, támadta a rendszert, Pele maga volt a rendszer.

Pele ontotta magából az interjúkat, Garrincha, ha tehette elkerülte az újságírókat, a róla írt legendák és neki tulajdonított nyilatkozatok jelentős része nem más mint kitaláció.

Például az egyik újságíró leírta róla, hogy egyik ellenfelének se tudja a nevét, mindegyiket “Joao”-nak hívja, ez természetesen nem volt igaz. Garrincha elmondta barátainak, hogy ez a sztori nagyon jól hangzik, csak az a baj, hogy a védők meg rendszeresen külön bele rúgnak, hogy megjegyezze a nevüket.

Miközben Pele fogadásokra és megnyitókra járt, Garrincha elment a grundra játszani a gyerekkori barátaival, vagy sajnos a kocsmába.

A brazil parlament törvényt hozott, hogy a fiatal, ereje teljében lévő Pele ne szerződjön külföldre. Az alkoholista és elszegényedett Garrinchát, teljesen magára hagyták az intézmények, pedig amíg aktív játékos volt, minden választás előtt sorra jelentek meg otthonában a legkülönbözőbb politikusok, hogy a szolgálatkész sajtó lefényképezze őket a világbajnok társaságában .

Pele vigyázott magára, ma is kortalanul fiatalos, megannyi nevelő és kábítószer ellenes kampány főszereplője. Garrincha pusztította magát, életvitelét legfeljebb negatív példaként lehetne felhozni, bármilyen kampányban.

Pel általában elfeljti Garrincha nevét

Pele rendszeresen emlegeti, egykori csapattársait a brazil válogatottból, főleg Didit és Vavát, de még  Zagalót is. Ellenben Garrinchát többnyire ki szokta felejteni a felsorolásokból, róla valamiért nem szeret beszélni, bár egyszer elismerte, hogy Garrincha nélkül sose lett volna háromszoros világbajnok.

1982-ben a Plancar nevű brazil sportújság szervezett egy közös interjút, egy találkozást, Pele és az akkor már halálos beteg Garrincha között. Az interjú “fénypontja” az volt, mikor Garrincha így szólt, a zavarban lévő Peléhez: ”Figyelj Király! Nem tudsz adni egy kis pénzt kölcsön? Hallom, tele vagy dollárral”.

Ez főleg annak fényében vicces, hogy korábban, egy elhíresült interjú alkalmával, mikor megkérdezték tőle, hogy mi a véleménye arról, hogy Pelét a foci királyának hívják, Garrincha így válaszolt: “Király? Ugyan már! Mi mind csak bohócok vagyunk, az a dolgunk, hogy szórakoztassuk a népet. Ezt a király dolgot csak a sajtó találta ki.” Pelének sosem okozott problémát koronával a fején, királyként parádézni.

Az 1980-as riói karneválon Pele a dísztribünön foglalt helyet, az elnök és néhány kormánytag mellett. Az egyik felvonuló szamba iskola, a súlyosan beteg Garrinchát felültette egy dobogóra, az egyik kocsira, amire ez volt  írva: “A nyomornegyedből a Jules Rimet kupáig”. Garrincha már csak árnyéka volt korábbi önmagának, egy sovány emberke, izzadt volt és a bőrszíne szinte sárga, a brazil válogatott mezét viselte és üveges tekintettel meredt a semmibe. Mikor elhaladt a dísztribün előtt Pele odaszólt neki: “Mané, Mané, én vagyok az, Pele, Mané, én vagyok az, Pele”. Senki sem állította meg a kocsit.

Három évvel később, 1983 január 20-án, egy kórházi alkalmazott átvette egy kb. 50 éves férfi holttestét. Az azonosító lapra ezt írták: Név, Manoel da Silva. Nemzetiség, ismeretlen. Csak később tudta meg, hogy az azonosítatlan férfi Garrincha volt.

Maradona önéletrajzában, többek között ezt írta Peléről: “Szerettem volna látni (Pelét), hogy gondoskodik Garrincháról, hogy nem hagyja őt nyomorban meghalni”.

Az „Isteni” Falcao, 1953-ban született és Porto Alegreben, Brazília legdélibb tagállamának, Rio Grande do Sulnak a fővárosában nőtt fel. Saját elmondása szerint, „szegény és boldog” gyerekkora volt, labdarúgó pályafutását 11 évesen, az Internacional do Porto Alegrében kezdte.

Az Internacional és a Roma

Azt szokták mondani, hogy nincs két egyforma brazil város, ez fokozottan igaz Porto Alegrére, mely hagyományosan inkább emlékeztet egy európai városra, mint Rio de Janeiróra. Itt a focit is kicsit másképp játsszák, mint Rióban, kevesebb labdazsonglőrködés és több tartalom és céltudatosság. Nem véletlen, hogy Falcaon kívül olyan  középpályások jöttek innen, mint Dunga vagy Emerson.

Az Internacional, Falcao eljövetele előtt, csak messziről nézhette a nagyobb és ismertebb, Riói és Sao Paulói csapatok sikereit, arra még gondolni sem mert senki, hogy az Internacional egyszer brazil bajnokságot is nyerhet és játékosokat adhat a brazil válogatottnak.

Falcaoval ez egyszer és mindenkorra megváltozott. Azóta az Internacional büszkén vallhatja magát az egyetlen olyan klubnak Braziliában, mely az összes megnyerhető nemzeti és nemzetközi trófeát elhódította. Falcao nagyságát jelzi, hogy őt választották az Internacional minden idők legjobb játékosának.

Ha valaki az utcán találkozott az elegáns, csendes és visszafogott, magas homlokú Falcaoval azt hihette, hogy egy orvossal, esetleg egy mérnökkel van dolga. A pályán ez a kép megváltozott, Falcao céltudatossága, taktikai érzéke, egyedülálló képessége a helyezkedésre a világ legjobb irányító középpályásává tette. Pele úgy jellemezte őt, hogy “Falcao a legeurópaibb brazil.”

Azt mondták róla, hogy labda nélkül ő a legjobb játékos a világon.

Ez így viccesen hangzik, de valójában arról van szó, hogy senki sem tudott úgy helyezkedni a középpályán mint ő, Falcao mindig szabadon várta a labdát és ha egyszer megkapta ritkán vesztette el, mintha előre tudta volna, hova fog menni a labda, mit fognak csinálni az ellenfelek, mire gondolnak a csapattársak. Valósággal uralta a középpályát, mindig az ő csapata birtokolta a labdát, az ellenfelek alig jutottak a játékszerhez.

Fiatal korától kezdve jellegzetes tartással játszott, sose a labdát nézte, mindig egyenes háttal, kinyújtott nyakkal figyelte a csapattársak és az ellenfelek mozgását. Egyszer így fogalmazott: “a labdát felesleges nézni, az úgyis ott van a lábamnál”. Elegáns stílussal és hibátlan labdakezeléssel, egyformán vett részt a védekezésben és a támadásban. Egykori csapattársa a Rómában, a világbajnok Graziani, egyszerűen úgy jellemezte, hogy ő az univerzális játékos.

Falcao 1973-tól 1979-ig játszott az Internacional csapatában, ezalatt nyert 5 állami bajnokságot, 3 brazil bajnokságot és kétszer nyerte el a brazil aranylabdát, melyet a bajnokság legjobb játékosának ítélnek. Az 1979-es brazil bajnokságban csapata páratlan bravúrt hajtott végre, veretlenül hódították el a bajnoki trófeát, ezt a mai napig senki sem tudta megismételni.

Mikor 1980-ban megvásárolta az olasz AS Roma

A római szurkolók értetlenül fogadták érkezését. Nem értették, mért kellett Brazíliába menni egy középpályásért, az akkoriban óriási összegnek számító 1,5 millió dollárért, ők egy labdazsonglőrt, egy Zicót vártak, ehelyett hoztak nekik egy középpályást, aki alig lőtt gólokat, és még kunsztokat se mutatott a labdával. Hát milyen brazil az ilyen? Falcao úgy viszonyult a focihoz, mint egy munkához, ő egy magasan képzett szakmunkásnak látta magát, aki mindig a csapat kedvéért játszott, egyszer azt mondta “nekem az a dolgom, hogy a csapattársaim jól játszanak.”

Vigyázat, nem arról van szó, hogy Falcao nem tudott trükköket mutatni a labdával, a labdakezelése ugyanolyan kifinomult volt, mint a taktikai érzéke. A római bemutatkozó meccsén, mikor látta, hogy a közönség csalódottnak tűnik, megmutatott egy pár látványos labdaátvételt, néhány technikás emelést, egy pár sarkazást, amíg a közönség el nem kezdett tapsolni, mindezt természetesen a mérkőzés közben az ellenfelek orra előtt. De ezek a trükkök neki felesleges sallangok voltak, ő túl okos volt ahhoz, hogy elvesszen az egyéni szépségben, számára mindig a végeredmény volt a fontos.

Rómában, mikor megszokta az olasz bajnokság iramát, megmutatta, hogy miért is szerződtették és megismételte a csodát, amit az Internacionalban már véghezvitt: bajnoki címig vezette a fővárosi alakulatot, 40 év óta először. Római évei alatt a fővárosi gárda megnyerte 1983-ban az olasz bajnokságot, 1981-ben és 1984-ben meg az olasz kupát. Népszerűsége páratlan méreteket öltött a Róma szurkolók körében, úgy emlegették, mint Róma nyolcadik királyát.

A bajnoki cím elnyerése után a Róma meg se állt az 1984-es BEK döntőig, itt azonban, Falcao csapata gyengén, idegesen és lassan játszott és 11-esekkel elvesztették a trófeát a Liverpool ellen, ráadásul hazai közönségük előtt, a római Olimpiai Stadionban.

A Liverpool ellen elveszített kupadöntő egy töréspont volt Falcao és a Roma viszonyában. A brazil, érthetetlen módon, nem jelentkezett a tizenegyes rúgók közé, az akkor okozott csalódást a Róma szurkolói a mai napig sem bocsátották meg neki teljesen.

A válogatott és az edzőség

Az 1984-es Bek döntő elvesztése után Falcao, nem volt többé a régi, a következő szezonban már csak négyszer lépett pályára a Romával és egyetlen gólt szerzett.

Ennek a fő oka, az előző szezonban összeszedett térdsérülés volt, amin egy műtét sem segített. Mikor a Roma berendelte egy orvosi vizsgálatra, Falcao inkább repülőre szállt és hazament Brazíliába, a Roma pedig kihasználta a lehetőséget és felbontotta a szerződést a sérült középpályással, aki akkor mellesleg a világ legjobban fizetett játékosa volt.

A római klub vezetői arra gyanakodtak, hogy az öregedő Falcao sérülése nem is volt olyan súlyos, szerintük inkább megunta az olasz bajnokság kegyetlen iramát. Az mindenesetre tény, hogy miután visszatért Brazíliába a Sao Paulohoz szerződött, újra megnyerte a brazil bajnokságot és kiharcolt egy helyet a brazil válogatott keretben, az 1986-os mexikói világbajnokságra.

Itt el is jutottunk a brazil válogatotthoz, ugorjunk vissza 1978-ba. Falcaót kihagyták az 1978-as vb keretből, miután azt az ostobaságot találta nyilatkozni, hogy nem hajlandó csere lenni. Azon a vb-én nem is lett, mivel otthon hagyták. Brazíliában nem viccelnek a válogatottal.

A következő világbajnokságon viszont már a Róma játékosa volt és akkoriban még kevés külföldön játszó brazilt hívtak a válogatottba. Falcao is csak csereként érkezett az 1982-es vb-re, de ezúttal legalább ott volt és most már szó nélkül elfogadta a szerepkört. De nem kellett sokáig ülnie a kispadon, az első játéklehetőség után kirobbanthatatlan tagja lett a kezdő csapatnak.

Az 1982-es vb lett Falcao világbajnoksága

Az egész világ megcsodálhatta páratlan képességeit. Az Olaszországban töltött évek, ha lehet, még pontosabbá és gyorsabbá tették, a játéka még letisztultabb és hatékonyabb lett.

Az a brazil válogatott páratlan volt a maga nemében, Pele és Garrincha ideje óta nem volt egyszerre ennyi tehetségük, Falcaon kívül ott volt Socrates, Cerezo, Zico, Junior és még sorolhatnánk. Mikor a második csoportkörben 3-1-re elverték Maradona (!!!) Argentínáját, mindenki meg volt győződve a brazilok végső sikeréről. A következő mérkőzésen, sajnos jött az olasz válogatott és főleg Paolo Rossi, aki a vb egyik, ha nem a legjobb meccsén, egyedül 3 gólt rúgott a braziloknak.

Falcao kimondottan jól játszott azon a meccsen is, ahogy az egész vb-én, 20 perccel a mérkőzés vége előtt megszerezte a 2-2-es egyenlítő találatot, ami a brazilok továbbjutását jelentette volna. De aznap az olaszok nem ismertek tréfát és Rossi megrúgta a harmadik gólját, belőve az olaszokat a legjobb négy közé.

A papírforma felborult, a brazilok kiestek és az élete legjobb formájában játszó Falcaonak, meg kellett várnia a következő olasz bajnokságot, hogy ismét megmutathassa képességeit.

A Sao Pauloval szerzett bajnoki cím és az előző vb-én mutatott teljesítménye után, természetes volt, hogy beválogatták az 1986-os vb keretbe. De ez már nem Falcao tornája volt, csak kétszer lépett pályára, a csoportmérkőzések során. Az utolsó mérkőzése a brazil válogatottal az 1-0-ás győzelem volt, Algéria ellen. A brazilokat végül Falcao egyik régi olaszországi riválisa, Platini és Franciaország búcsúztatták, tizenegyesekkel a negyeddöntőben.

Az újabb vb csalódás után Falcao szögre akasztotta a cipőjét és befejezte labdarúgói pályafutását, legközelebb már edzői minőségben láthattuk a foci pályák környékén. Falcao ezt is a maga módján tette, rögtön a brazil válogatott edzőjeként mutatkozott be. Ez megint egyfajta rekord, ami Falcao hatalmas tekintélyét jelzi, azelőtt soha senkit nem bíztak meg a brazil válogatott edzői tisztjével, úgy, hogy korábban még sehol sem edzősködött.

Edzőként az 1991-es Copa America második helyéig vezette a brazil válogatottat, ezután távozott a kispadról. Utólag elmondhatjuk, hogy a válogatott edzőség nem volt egy jó ötlet, az általa vezetett brazil válogatottnak, 18 lejátszott mérkőzésen mindössze 6 győzelmet sikerült kicsikarni.

Falcao Mexikó, Japán

De itt sem sikerült jelentős eredményeket felmutatnia és 1992-ben trófeák nélkül állt tovább.

Falcao azonban nem adta fel, újra visszatért ezúttal a japán válogatott kispadjára, itt már valamivel jobban szerepelt, mégse sikerült kijutnia a vb-re, mikor elvesztették az Ázsiai játékokat a japánok leváltották. Ezután egy darabig senki sem bízta csapatát Falcaora, pedig ő próbálkozott többfelé is. Például többször kinyilvánította szeretetét és odaadását, egykori csapata, a Róma iránt, ám az olaszok köszönték szépen, de nem kértek az edző Falcaoból.

2011 áprilisában az Internacional kispadján láthattuk viszont, annál a klubnál, melyet játékosként ő tett naggyá a hetvenes években. Április 12-én mutatták be és május 4-én már ki is esett a Libertadores kupából, az uruguayi Penarol ellen. Május 15-én viszont megszerezte edzői pályafutása első trófeáját, mikor 11-esekkel megnyerte az állami Gaucho bajnokságot, az ősellenség Gremio ellen. Sajnos nem örülhetett sokáig a sikernek, július 18-án leváltották, mindössze 19 mérkőzés után az Internacional kispadján, miután zsinórban elvesztettek 3 mérkőzést.

Pályakép

Paulo Roberto Falcao, becenevén “az isteni”, a hetvenes és nyolcvanas évek egyik legjobb játékosa volt, posztján, irányító középpályásként talán a legjobb. Játékosként képes volt két egyesületet is naggyá tenni, nem is akárhol, hanem Brazíliában és Olaszországban. Pályafutása során, különböző csapataival legyőzte Platinit, elverte Zicót, elpáholta Paolo Rossit és hazaküldte Maradonát.

Még sokáig fogunk találkozni a nevével, valahányszor valaki megpróbálja összeállítani minden idők legjobb brazil válogatottjának a névsorát.