Az állam (akár leesik, akár nem) én vagyok!

Képtelen vagyok azonosulni vele. Elmúlt az az idő, amikor még idomulni akartam hozzá, elfogadni, de ahogy eszméltem, egyre inkább ellenálltam.

Abszurd dráma

Ma már határozottan érzem, hogy nem én vagyok, ám mégis része az egésznek. Elenyésző része – milliókkal együtt. És többségben vagyunk. Az állam nem mi vagyunk, mégis mi alkotjuk. Abszurd helyzet. Abszurd dráma, abszurd tragikomédia, több ismeretlenes megoldhatatlan egyenlet ki-ki palatáblájára írva.

Az állam – leszakad – sem mi vagyunk, csak mi agonizálunk benne, lubickolás helyett. Olyan hatalmas, szennyezett népfürdő, amelyben öntisztulni lehetetlen, mert a beleeresztett szennyvízzel különböző csatornákon keresztül mocskolják. Életben maradásunk feltétele, hogy mielőbb ellenállóvá váljunk az állami mérgekkel szemben, s megtanuljunk kemény csapásokkal úszni az árral szemben és a széllel szemben fütyölni. Akkor fellelheti benne ki-ki a maga lakhatatlan szigetét, amire ráépítgetheti egzisztenciáját. Mondhatnám úgy is, az életkéjét, s megalkotni, megmintázni önmagát, szövetkezvén a többi, még nem analfabéta szigetlakóval, egy vállalhatatlan népközösséget alkotva.

„Énke-lét”

Ha az „énke” oly bátor, s arra edz, hogy a legkisebb közösség létrehozására hajazva, nota bene családot alapít, akkor „énke-léte” a folytonosság illúziójának csodáját is megismerheti, s még nemesebb célokat tűzhet maga és háza elé – zászlók, címerek és pajzs helyett. Feltéve, ha „énkévéjévé” teszi ama szállóigét, miszerint: a cél szentesíti az eszközt!

Műtőasztalon

 

A Banánköztársaság rovatban megjelenő írások nem minden esetben képviselik portálunk véleményét.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük