“Az éhhaláltól mentettek meg bennünket” – Igaz történet Futbóliából

A koronavírus járvány tombol a világunkban. Így van ez hazánkban is. Napról, napra mind többen kerülnek olyan élethelyzetbe, hogy segítség, támogatás nélkül nem tudnak talpra állni. Mivel azonban nem focisták, így sok megértésre, emberségre nem számíthatnak.

A gazdagok és a szegények közötti olló még szélesebb lesz, a járvány a leggazdagabbak számára, így, vagy úgy, de újabb milliókat, esetenként milliárdokat hozott. Számukra, a NER vitézei számára ez a világ már a Kánaánt jelenti.

Van azonban egy másik,

a kormányzat és a közpénzből meggazdagodó vazallusok számára “ismeretlen”, mondjuk ki, nem is létező, láthatatlan Magyarország. Számukra már az is öröm, ha naponta kenyeret, tejet tudnak tenni. A legolcsóbb párizsi is luxus a számukra, a csirkefarhát olyan, mintha kaviárt ennének. Drága és ritkán engedhetik meg maguknak. Mindennapos látvány az élelmiszerboltban 3-4 darab felvágottat vásárló kisnyugdíjas, a szemétben kidobott élelmiszert kereső szegény ember.

Miközben olvassuk a “plebejus” kormánytagok vagyonnyilatkozatait,

bizony össze szorul az ember szíve, ha a nyomorban élő milliókra gondol. Vannak akik képesek “lepengetni “egy év alatt több tíz milliós adósságot, de olyan kormánytag is akad, akit egy válás, és az ezzel járó vagyonmegosztás sem rendített meg, közel milliárdot vallott be. Akkor mennyi lehet a tényleges vagyona? De érdemes megnézni a magyar családokért felelős miniszter ingatlanainak a számát, annyi van, talán még elég hely sem volt a vagyonnyilatkozatában.

A következő történet Futbóliában esett meg,

olyan településen, amely vezetői szinte naponta kiemelik, micsoda gondoskodó az önkormányzat. Biztos így van, egy a baj, hogy a valóság, nem ennyire narancssárga. Sőt…! Ebben a helységben, egy két gyermekes magyar család tisztes szegénységben él. Az édesanya az egyik kisgyermek még otthon van, a másik gyerkőc óvodába jár. Az édesapa a járvány előtt alkalmi munkákat vállalt, akkor szinte minden nap tudott dolgozni. A járvány miatt ezek a lehetőségek minimálisra csökkentek.

A kis család albérletben él,

ugyan civilek segítenek nekik, de a létért való küzdelem naponta új kihívások elé állítja őket. Bevételük kevés, a kiadás sok. A lakbér és a rezsi gyakorlatilag elviszi a havi jövedelmüket, azt a keveset, ami még marad, kell beosztaniuk egy hónapra. Ez igazi bűvészmutatvány, de az élet nem cirkusz. Hiába van a spórolásban az anyukának nagy gyakorlata, bizony a hónapok második felére, az összes fiókot át kell nézniük, hogy pár forintot össze tudjanak “bányászni”. Mivel az apuka -hiába szeretné- csak elvétve és persze feketén talál munkát, így még csak egy hétre sem láthatnak előre. Keserves az élet, az édesanya gyakran sírdogál, és mindent megtesz, hogy a család kopottas asztalára ennivalót varázsoljon. Főtt étel ritkán kerül az asztalra, leginkább hétvégén. A szülők gyakran éhesen fekszenek le, mert csak a két gyereknek jutott étel. Számukra ez így természetes, hiszen szeretetben nevelik a szemük fényeit.

A családot segítő civil egyesület hetente kétszer visz számukra hideg csomagot

Ez arra elég, hogy mindennap tudjanak valamit enni, s ha van kis pénzecskéjük, akkor mindezt kiegészítve, még akár jól is tudnak lakni, van olyan hét, hogy minden nap.

Ez azért nem olyan egyszerű. Aki nem volt szegény, nem is tudja elképzelni, mit is jelent az, hogy üres hűtőszekrényből kell ételt varázsolni. Megesik, hogy a “lehetetlenből” kell mégis valamit az asztalra tenni.

Nincs könnyű élete ebben a focibolond országban annak, aki nem tud legalább 37 -szer dekázni a labdával. /Igaz, akkor még akár miniszter is lehet, aki közel áll a tűzhöz, s ne adj’ Isten a hanyatló nyugaton, a saját gépén törvényt író “nagyember” közelében veheti az éltető levegőt./

A kis történet hősei talán még életükben nem láttak foci meccset, dekázásról pedig nem a labda jut az eszükbe

Így nem is jutnak egyről, a kettőre, csak azt szeretnék, ha gyerekeiknek jobb élete lenne majd, mint ami a számukra jutott. Erre legyünk őszinték, nem sok esély látszik, csak remény van rá. És mint tudjuk, a remény hal meg utoljára. A civil támogatók kedden vitték az elemózsiát a családnak. Tudni kell, hogy az adományban kiszámíthatatlan, hogy mennyi ennivaló van, hiszen jóemberek hozzájárulásaitól függ, mikor mennyi élelmet tudnak vinni a védenceiknek. Most viszonylag nagy csomagot kaptak, talán a hét végéig elég lesz. Az édesanya meghatottan mondta:

“Hét végén minden ennivalónk elfogyott, a párom még nem talált munkát magának. Tegnap már csak a gyerekek ettek este. Ha Önök nem jöttek volna ma, nem tudom, mi lett volna velünk. Higgyék el, az éhhaláltól mentettek meg bennünket. Nagyon hálás vagyok.”

Közben folytak a könnyei.

Majd döbbent csend. Felfoghatatlan ez az egész

Hogyan jutott el ez az ország odáig, hogy sokakban egyáltalán felmerülhet, akár éhen is halhatnak. Miközben azt halljuk, hogy közelítünk a sógorok életszínvonalához, olvassuk, a Vár ura hobbijára újabb és újabb közpénz milliárdokat ölnek, a vadászati “világkiállítás” költségei már közel 70 milliárdra rúgnak, akkor magyar emberek, felnőttek és gyermekek, küzdenek a ninccsel.

Pedig ők nem vágynak luxus utazásokra, nem is akarják, hogy “feltalálók” legyenek, de még helikopterezésről sem álmodnak. A földön járnak. Olyan életet szeretnének, amelyben embernek érezhessék magukat. Olyan életet, ahol nem vetik meg őket azért, mert nem gyűjtöttek vagyont; olyan életet, ahol tehetséges gyermekeik számára lehetőség van a tanulásra.

Mindez olyan nagy kívánság, tényleg elérhetetlen, a 21. században, még itt, Futbóliában is?
(a fotó illusztráció)

Lajsz

A Banánköztársaság rovatban megjelenő írások nem minden esetben képviselik portálunk véleményét.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük