Az emberiség a hülyeség mérlegére áll

A szankció szó eredetileg szigorú intézkedést jelent, bár nem áll távol ettől a másodlagos értelmezése, amely valaminek a szentesítését (egyben szentírásként való tiszteletének elvárását) takarja. A mai világban viszont az emberek többsége elsősorban a büntetésre asszociál, azonban itt már megbicsaklik a logika, t.i. nem mindig világos, hogy ki kit büntet, illetve hogy az adott intézkedések sora kinek is fáj jobban? A szankciót kivetőknek, avagy a szankciót elszenvedőnek.

Nehéz az eddigi szankciós politikák mérlegét megvonni,

hiszen azt is kell nézni, vajon a szankciók nélkül mi minden lett volna, ami azonban meglehetősen bizonytalan terepekre viszi a közgondolkodást. Ám a fordítottja is igaz, tehát az egyes szankciók nem feltétlenül azt a hatást váltják ki, amit az elrendelők eredetileg véltek. Néha jobbat, néha rosszabbat, mindenesetre a nyugati világ évtizedek, sőt évszázadok óta hisz a szankciói erejében, s ezt azért nem minden ok nélkül teszi.

És hát az is fontos, hogy ki mit tart eredménynek

A nyugati szankciók alapvető logikája az ide tartozó országok technikai és pénzügyi fölényére épül. Valóban, pénzzel és technológiákkal sok mindent el lehet érni, ami gyakran a fojtogatásra emlékeztet. A Nyugat legendáriumában komoly lenyomata van a “második”, tehát a Szovjetunió által teremtett világ egyértelmű legyőzésének, hogy a “harmadik világ”, vagyis az ún. fejlődő országok sorba állításáról és féktelen kizsákmányolásáról ne is beszéljünk! Akik azzal érvelnek, hogy ezek a modern szankciók nem hatnak, azok többnyire tévednek. Kétségtelen, minden rosszban lehet valami jó is, azonban a vonatkozó hatások inkább azt nyomják le, akire kivetik.

Hosszasan lehetne sorolni a példákat

Rögtön itt van az USA lágy alsórészéhez tartozó Kuba, avagy Venezuela esete. Kuba igen hosszú évtizedek óta nyögi a szinte mindenre kiterjedő amerikai szankciókat, amire csekély vigasz, hogy az ottaniak a nagy szűkösségükben párját ritkító biogazdálkodásra tértek, ezen felül pedig irigylésre méltóan fejlett orvosi képességeket teremtettek. Nagy kár, hogy mindezek ellenére Kubában szinte alig lehet rendes élelmiszerhez jutni, és az egészségügyi rendszer sem olyan, amire jókedvünkben felcserélnénk a magyart. A szintén általános érvénnyel szankcionált Venezuela, amely nem mellesleg jóval nagyobb olajkinccsel rendelkezik, mint az USA és Oroszország együttvéve, továbbá a Chávez elnök szocializmusa előtti időkben Dél-Amerika messze legjobb országaként mutatkozott, ma a kezelhetetlen infláció, a súlyos ellátási nehézségek, a bűnözés és ezzel párhuzamosan a drogkereskedelem szinte összes borzalmát görgeti maga előtt. Ezek azért nem a társadalmi méretű jóllét ismérvei, viszont mind visszavezethetők az amerikai szankciók hosszú ideje érvénysülő hatásaira.

El is érkeztünk a szankciók legjellemzőbb tulajdonságához,

miszerint a meghirdetésük nagy szólamaihoz képest valójában hosszabb idő távlatában hatnak, viszont akár halálosan.

A szocializmus építése, vagy ahogy Nyugaton mondják, a kommunisták ténykedése minden jel szerint megbukott. Ám sajátos ellenpéldaként említhetjük a még regnáló észak-koreai rezsimet, jóllehet annak fenntartása komoly véráldozatokat szed, amihez erős kontrasztként szerepel Dél-Korea felemelkedése. Kína esete ugyanakkor azért speciális, mert bár ott a kommunista párt gyakorolja a hatalmat, s lényegében ez az egyetlen , ami abszolúte megkérdőjelezhetetlen, ám minden másban egy dinamikusan erősödő kapitalista nagyhatalom képét igyekszik ölteni. Márpedig ‘anno’ a szovjet-blokk szinte valamennyi országát fojtogatta a hírhedt Cocom-lista, valamint a külkereskedelmüket megnehezítő számtalan nyugati korlátozás és rafinéria. Ráadásul az USA a múlt század nyolcvanas éveiben az akut élelmiszerhiányban szenvedő Szovjetuniót az oda irányuló amerikai gabonaexport erőteljes visszafogásával is sújtotta. Ennek ellenére a szovjet haditechnika jelentős eredményeket volt képes felmutatni, emellett pedig kínjában a világ egyik legnagyobb gabonatermelőjévé nőtte ki magát. A szankciók nyilván nem ezeket a fejleményeket célozták, de az bizonyos, hogy végül a Szovjetunió megszűnt létezni.

A napjainkban ismét a címlapokon szereplő szankciók viszont nem csak a régi reflexeket elevenítik fel, hanem rengeteg új elemmel is gyarapítják a nagyvilág tapasztalatait

A még régebbi reflexek abból is táplálkozhatnak, hogy az USA a hitleri Németországnak lelkes kereskedelmi partnere volt mindaddig, amíg az japán kooperációban végül hadat nem üzent neki. Ekkor elég gyorsan belátta, hogy az üzleti partnernek egyébként kiváló német agresszor nagyobb veszedelmet jelent számára, mint az önvédelmében megerősíthető Szovjetunió, s ezért ipari kapacitásait igen nagy mértékben a sztálini Vörös Hadsereg felfegyverzésére fordította. Mai hasonlattal élve a német haditechnika a német-szovjet fronton – egyebek közt – az amerikai haditechnikával került szembe Európában. Ma hasonló történik az ukrán-orosz fronton, csak most az orosz támadók szembesülnek az amerikai fegyverekkel.

Ezzel együtt érdemes feltenni a kérdést, vajon miként alakulhatott volna a történelem,

ha az USA a kedvezőnek tűnő gazdasági érdekei oltárán kellemesen tovább üzletelt volna Hitlerrel?

Nos, később az USA nem csak üzleti szankciókkal élt Hitlerrel szemben, hanem igen kemény emberáldozatokat is vállalt. Pedig a normandiai partraszállás során elpusztult amerikai fiatalok nyilván jobban örültek volna, ha odahaza élhették volna megszokott, vagy elképzelt életüket. Úgy is mondhatnánk, hogy a németekkel szembeni amerikai szankciók bizony az USA-nak is fájtak.

Éppen ezért nem elég csupán olyanokat harsogni, hogy az Oroszországgal szembeni mostani nyugati szankciók értelmetlenek, és hogy a jelenlegi energetikai felfordulásban főként az EU került kutyaszorítóba.

Azt is érdemes vizsgálni, hogy a nyugati polgárok által most fizetett ár vajon mivel van arányban?

  • Például ha esetleg kisebbek lennének az energiaszámláink, azért bevállalnánk, hogy az oroszok még nagyobb határszakaszon legyenek szomszédosak az EU-val?
  • Esetleg Ukrajnán túl még egy-két nekik nem tetsző országot is lerohanjanak?
  • És egyáltalán, vajon valóban kisebbek lennének ezek a számlák? Ki tudja.

Csak emlékeztetőül hivatkozom, hogy amikor a magyar kormány 480 forintban rögzítette az üzemanyagárakat, azt egy masszív drágulás ellenszereként tette. Pedig 2021 november elején Putyinon (és az amerikai hírszerzésen) kívül még senkinek sem jutott az eszébe semmiféle orosz támadás, és szó sem volt külön szankciókról.

Azért említem a külön szankciókat, mert 2014 dereka óta Oroszországgal szemben számos nyugati szankció volt érvényben.

Igaz, csak nagyon enyhék

Mindössze néhány orosz bank elé gördítettek némi nehézséget a nemzetközi pénzügyi rendszerben, részben korlátozták a duális, azaz polgári és katonai értelemben egyaránt használható, továbbá a sarkvidéken túli olaj- és gázmezőkön alkalmazható technológiák szállítását, valamint kéttucat orosz főtisztviselőtől vonták meg az európai vízumot, illetve befagyasztották a krími eredetű, vagy irányú kereskedelmet. Erre mondhatták az oroszok, hogy nem szép, de kibírható. Ebben alighanem igazuk lett. Eddig.

Ez a látszat-keménykedés nem is okozott senkinek különösebb gondokat egészen a Covid-ból való viszonylagos kilábalásig, amikor az újranyitás világszerte hirtelen keresletnövekedéssel járt. Ezt a pillanatot használták ki az oroszok, és szép lassan, de alattomosan korlátozni kezdték a Nyugatra irányuló energiaexportjukat.

Tesztelték a reakciókat

A legkülönbözőbb indoklásokkal szakítgatták meg a szállításaikat, aminek az lett a vége, hogy midőn az európai energiaigény megugrott, az orosz források inkább beszűkültek. Nos, a kapitalizmus törvényei szerint a piac előbb reagált, mint a politika, és az egekbe indultak a tőzsdei jegyzések. Nem tudni, mit hoz a jövő, azonban ne legyünk meglepve, ha az üzemanyagárak idén novemberre mégis visszatérnek a tavaly novemberi szintekre, de azon se, ha a gázhiszti szintén alábbhagyna.

Az oroszok látszólag kasszánál vannak, hiszen a magas árakon forgalmazott kevesebb energiahordozójuk még növeli is a bevételeiket. Ezáltal az államkasszájukba szépen ömlik a dollár és az euró, a gázfelesleget pedig – jobb híján egyelőre – elégetik.

Kína és India ugyan nyomott árakon jut a viszonylag könnyebben szállítható orosz olajhoz, ám ennek mennyisége elenyésző. Talán csak arra elég, hogy borzolja a nyugati kedélyeket. Mindenesetre a rubel stabil, s a Kreml a kacagástól hangos.

A vidámság azonban nem felhőtlen

Az orosz lakosság zöme eddig jobbára csak a kirakatokban láthatta a nyugati portékákat, illetve a nyugati autókat is leginkább kívülről. A birodalmi nagyvárosok nyugatias képe és a szélesebb orosz vidék közti különbségek azonban furcsán halványodnak, a fellengzős orosz nagyvárosok rovására. A Keletebbről az ukrán húsdarálóba küldött falusi, kisvárosi fiatalok eddig se számítottak senkinek semmit, s az 50.000 orosz halott úgymond szétterül, legfeljebb az érintett családok szenvednek. Putyin népszerűsége újra magas, de a félelmei szintén megerősödni látszanak. Ugyanis az orosz hadsereg nimbusza alászállt, s ma már főleg a rombolásairól, kegyetlenkedéseiről vált hivatkozottá. Morális és technológiai értelemben egyelőre minden odalett, az orosz diplomácia sokáig nem lesz szalonképes, s hadonászhatnak az atomrakétáikkal,

Oroszország szépen becsúszik Kína karjaiba

Az orosz elit pedig jó ideig nélkülözni lesz kénytelen London, Toszkána és a francia Riviéra, valamint a spanyol Marbella simogató luxusát, hogy a svájci hegyi-rezidenciákat ne is említsük! Igaz, a hasonszőrű helyeken most mérséklődni fognak az ingatlanárak, de ezt a jelenséget – ugye – nem soroljuk a szankciók visszásságai közé.

Mifelénk azok, akik továbbra is méreggel vegyes derültséggel fogadják az eddigi szankciókat, számukra van egy rosszabb hír is. Ezek a szankciók még mindig gyerekcipőben járnak azokhoz képest, ami netán szóba jöhet.

Például a kiskapukat is lezáró totális elszigetelés

Ezen felül az orosz nyersanyagok aligha lesznek képesek egyesülni Kína technológiai erényeivel, inkább egyoldalú, kínai függésbe kerülhetnek, már csak a két ország népességi különbségei okán. Igaz, India is ott áll ebben a ‘semleges’ sorban, továbbá Afrika sem feltétlen híve a nyugati szankcióknak, csak hát nekik is bőven vannak szankcionálható kitettségeik, továbbá kevés jóval kecsegtet számukra az oroszoknak való erős kiszolgáltatottság, már amennyiben olvasnak újságcikkeket a Nyugat jelenlegi problémáiról. Kína keménykedhet ugyan Tajvannal, de azt egészen pontosan tudják, hogy a világ mikrochip termelésének 90 százalékát ez a pici sziget produkálja. Márpedig még a legvacakabb kínai LED-égőkbe is kellenek ilyen parányi szilícium-lapkák.

Természetesen mindent meg lehet szállni, mindent el lehet foglalni, de ez mit sem változtat azon a tényen, hogy maga a tudás nyugati kontroll alatt van.

Márpedig a Nyugat előbb képes hazai pályán megoldani a ma még Keletre kiszervezett termelését, mint mondjuk az oroszok megépíteni a gáz- és olajvezetékeket Kínába, vagy Indiába. Kiváltképp egy világgazdasági recesszió árnyékában.

Az Európába való orosz gázszállítások leállása ma már kész tény

Tulajdonképpen ez az oroszok válasz-szankciója a nyugati szankciókra. Ennek ellenére Európa nem fog megfagyni, miközben sajnos számos üzem működésének felfüggesztése várható. Bizony, nem lesz ez egy diadalmenet, ám nemhogy az ukránok, de az oroszok szenvedéseinél is kisebb áldozatokra kényszerülünk. Nyilván jobb lenne a békés üzletelgetés, csak hát nem így alakult a történelem…

Jelen írásnak azonban a legkevésbé sem az a célja, hogy mentségeket állítson a nyugati szankciós politikák mögé. Még kevésbé a dölyfös melldöngetés, vagy a vak elbizakodottság vezérli. Egyszerűen annak a felismerése a fontos, hogy megannyi társadalmi igazságtalanság dacára az emberiség történelme a ‘homo sapiens’ nevébe is foglalt tudás birtoklása mentén alakult.

A mongol birodalom fényes évszázadai a hordák haditechnikai fölényére támaszkodtak, ugyanígy a rómaiak is a maguk útépítési, szervezési találmányaikkal tettek szert a világuralomra. Végig lehet venni a sorokat, lett légyen szó gyarmatosításról, gőzgépekről, avagy egykoron Afrikában a kínai dzsunkák puszta látványától való behódolásról. Említhetnénk Széchenyi legfontosabb mondatát is a kiművelt emberfőkről, hogy a saját portánk környékén sertepertéljünk. Sőt, a világ legégetőbb problémája, t.i. a klímaváltozás ellen is az a legnagyobb reményünk, hogy csak-csak kitalálunk valamit. Ha mást nem, a mesterséges intelligenciát. Jelenleg zajlik a nagy digitális forradalom, ami elképesztő gyorsulást hoz a technológiák fejlődésében.

Minden hivatkozás dacára az ember által előállított javak anyag- és energiaigénye fajlagosan csökken, miközben egyre inkább ordítunk a sajnálatos pazarlások láttán

A mai problémáink szinte mindegyikét a csúcsra járatott kizsákmányolás, szebb nevén a kapitalizmus okozza. A kapitalizmus, kiváltképp versenyidealizáló hajlamai okán kétségtelenül sajátos motorja a fejlődésnek, de egyre inkább látszik, hogy egyben fékje is. A világméretű konfliktusok romboló és pazarló háborúkba torkollanak, amelyekre viszont nincs már időnk. Einstein minden bizonnyal jól mondta, hogy a materiális világ és az idő nem feltétlenül végtelen, de ezt az emberi hülyeség esetében inkább vette biztosra.

A sorsunk tehát a hülyeség és az ész mérlegére került. Eddig is ott volt, csak most időben mérve vészesen leszűkültek a korrekciós esélyeink. Mégis, legyünk optimisták!

Ha megírná véleményét, vagy megvitatna ezt-azt másokkal, esetleg kérdése lenne a cikkel kapcsolatban, Facebook oldalunkon megteheti!

FRISS!