Kultúra
Az emlékfa hulló leveleiből, Kuba presszó, Pécs
Sokan kérdezik, miért emlékezem mindig? Miért nem előre nézek. Pedig a jogászi szakmámból kifolyólag egész életemet a jövővel töltöm. Mit tegyek, hogy úgy alakuljon, akár tíz év múlva egy élet, és ítélet, ahogy én szeretném. De a múltból élünk, ötvenes vagyok, hát emlékezem.
Apám elment 2000-ben, bátyám idén utána
Most délutánonként megfogom 80 éves anyám kezét, és sétálunk. Elindulunk a Madách utcából Uránváros felé. Meg a régi időkbe. Elérünk az Endresz György utcai tízemeletesek lábához. Az utca másik oldalán megcsodáljuk a családi házak udvarán nyíló rózsákat. Majd eljutunk a volt Építőmunkás szállókhoz,a mostani Szántó Kovács János utcai egyetemei épületekhez, a PMSC focipályához.
Aztán már nem ketten vagyunk, hanem a 70-es évek elején. Apám velem ellentétben, aki örök suhancként egy farmerban, és pólóban éltem le az életem, úriember volt. Azt gondolta, egy jogász adjon magára. Mindig. Zakó, nyakkendő nélkül nem lépett volna ki a házból. Anyám élére vasalt nadrággal, tiszta inggel várta reggelente. Alsós vagyok az I. Gyakorlóban, ehhez mérten kantáros rövidnadrág van rajtam, szandál, fehér gombos ing. Bátyám már nagyfiú, farmerben, pólóban sétál. Megyünk a nagyszülőkhöz a Tarr Imre,most Kerényi Károly utcába. Verőfényes, nyári vasárnap van, kavicsot rugdosok, szaladgálok.
Mikor odaérünk, nagy az öröm
Elmeséljük mi volt a suliban, aztán kutatni kezdünk a nagyszobában a bonbonos dobozban, amibe nagyanyám mindig válogatottan finom cukrokat rejtett el nekünk. Sütit kapunk, a szüleim kávét. Ők a munkáról mesélnek, meg arról, hogy halad Orfűn a telek, az építkezés. A kávéscsésze alján nagyanyám mindig hagy nekem egy kicsit. Sok cukorral elnyalogatom. Béke van.
Miután elbúcsúzunk, apám mondja, hogy inna egy sört. Pár lépés csak a Kuba presszó. Leülünk a teraszon, az ismerős pincérnő vidáman köszön. A Doktor úrnak hidegen gyöngyöző üveges Szalon sört hoz. Anyámnak meg nekünk, gyerekeknek málnát önt féldecis kupicából egy vastag falú pohárba, szódát enged rá, és hosszú műanyag kanállal habosra keveri. És persze jön a fagyi. Nem üveg csodából. Kell a francnak! Hanem szürke, alumínium kehelyben szolgálja fel a három gombócot. A deres oldalát jó megfogni a melegben. Csoki, vanília, málna. Hozzá ma már nincs is könnyűségű, arany színű, alumínium, kávés kanálkát kapunk. A nyári hőségben mohón tömjük magunkba. Beszélgetünk, nevetgélünk. Aztán irány haza, mert jön a hétfő, suliba kell menni.
Most csak ketten állunk itt, csinálok néhány fotót
Tudom, írni kell. Ki akar jönni. Mert eljön az idő, mikor újra négyen ülünk ott. Apám, akit csak ritkán hallottam kiabálni, rám néz, és azt mondja- “De sok marhaságot csináltál életedben fiam!” És mosolyog közben. A mindent megéltek mosolyával. Bátyám hallgat, aztán felém fordul- “Tudod, nagyon szerettük egymást. Segítettük mindig a másiknak. De vigyázhattál volna rám jobban! Azért tudd, hogy most is nagyon szeretlek.” Én megtörlöm a szemem, és bocsánatot kérek tőle.
Anyám, ez a kis madárcsontú, csoda erős aszonyka rászól apámra- “István, ilyen melegben ne idd olyan gyorsan azt az sört, mert hirtelen a fejedbe száll !” Közben megigazítja apám fehér ingének gallérját.
Akkor tudni fogom, hogy haza értem…
