Karácsony van, a “kötelező szeretet” ünnepe. A Szenteste előtti napokban a párt lakájmédiája minden lehetséges módon öntötte ránk, hogy hazánk milyen fantasztikus lehetőségek országa, aki itt él, szinte már a Kánaánban érezheti magát. Az ételosztás tapasztalatai mást bizonyítanak
[mnky_ads id=”4674″][mnky_ads id=”4666″]

A mi cáratyuskánk, ez jutott nekünk

Az ünnep előtt maga a kedves vezető üzente meg butuska népének, hogy amíg a nemzeti kormány áll az ország élén, “addig okosan, szelíden, de megalkuvás nélkül” dolgoznak azért, hogy Magyarország keresztény kultúrájú és magyar maradjon, valamint mindent megtesznek azért is, hogy Európa megmaradjon európainak.

Igen, nekünk ilyen cáratyuska jutott: kicsit öregecske, kissé pocakos, imádja a hatalmat, a közpénzzel úgy bánik, mintha a sajátja lenne. Kicsit már avitt, fele sem igaz, amit mond, de mégis a mienk. A narancs már túlérett, kicsit rothadt, egy erősebb fuvallat eltakarítaná a fáról. De még csak igen gyenge szellők fújnak Hunniában.

Így karácsony tájt még el is hinnénk, hogy csoda történt, ha nem látnánk az ingyenes ételosztásokon sorjázó tömegeket. Persze lehetséges, hogy Soros repülőgéppel szállította külhonból az éhezőket, nehogy már Orbán nevessen a végén. Sorok is csak Soros miatt vannak, a milliárdos mindent megtesz, hogy a fáradhatatlan Fidesz kormányt lejárassa. A fáma szerint még pénzt is kapnak az ételre várók, tudják, ugyanúgy, ahogyan – városi legendák szerint – a roma Kubatov-listán levőket fizeti a gazda. Az Audis asszonyság is megmondta, az országban megszűnt a gyermekéhezés. Persze, havi egymillióval a zsebében, könnyen viccel.

Ételosztás, a szeretet ünnepén (is)

Hétköznapi emberekről szeretnék, néhány karácsonyi történetet elmesélni. Ételosztás, a szeretet ünnepén, valahol Magyarországon. A körülöttünk sétálók között valahogyan figyelmes lettem egy, a  hetvenes évei közepén  járó hölgyre. Először nem is tűnt fel, de mikor harmadszor sétált el félszegen előttünk, akkor már éreztem, hogy nem csak azért sétálgat  a néni, mert ráér, nincs jobb dolga. Udvariasan megszólítottam, megkérdeztem, hogy ne haragudjon,  ebédelni szeretne? Csöndesen rám nézett, szemeiben könny csillogott. Másodpercekig némán álltunk. Szinte hallani lehetett a csöndet. Nem tudom, mi játszódhatott le a fejében, mire gondolhatott. Nem mertem megszólalni, de nem is tudtam volna, mit mondjak. Talán egy perc után, a hölgy megszólalt. “Aranyoskám, szégyellem hogy éhes vagyok, restellem, hogy ide jutottam.” Valószínűleg egykor jobb napokat látott, talán volt családja, de élete derekára magára maradt. Kisnyugdíjasként tengeti életét, megbékélve a sorssal. Nem tudtam mivel vigasztalni. Csak annyit mondtam elszoruló torokkal, mi tiszta szívvel adjuk, fogadja el, fogyassza egészséggel az ebédet. Így is történt. Békésen elfogyasztotta az ételt, megette a bejglit is, majd elköszönt.

Az említett ételosztáson a környező fákra, padokra sálakat, kesztyűket kötöttünk. Először csak nézegették az ebédre érkezők a meleg holmikat. Amikor elmondtuk, hogy bárki elviheti bármelyiket, percek alatt minden gazdára talált. Egy hatvanas éveiben járó hölgy a sapkákat próbálgatta. Második, harmadik  próbálás után megkérdezte, ugyan mondjam már meg, melyik áll neki a legjobban, lévén tükör nem volt a téren. Elszorult a szívem, amikor hozzátette, ” uram, nem tudom, elhiszi-e, de nekem még sohasem volt olyan sapkám, amit télen hordhattam volna”, és úgy örült a meleg sapkának, mint egy gyermek.
[mnky_ads id=”3811″]

A gyermekéhezésről, ami mint tudjuk „megszüntettek”

A következő két történet főszereplője egy nyolc év körüli kisfiú. Egy nagyváros nyomornegyedében él szüleivel. Barátaim ételt osztottak, töltött káposztát. Rengetegen álltak a sorban, várták türelmesen, hogy kis ételhordójukba annyi adag kerüljön, ahány tagú a család. Jómagam közben a gyerekekkel játszottam, beszélgettem. Sok mindenről, többek között a családról, saját kis világukról. Egy nyolc év körüli kisfiútól  megkérdeztem, szereti -e a töltött káposztát. Felcsillanó szemmel mondta, igen, nagyon. Hozzátette, tejföllel szereti, mert úgy még finomabb. Arra a kérdésemre, hogy van -e otthon  tejföl  azt válaszolta, sajnos nincs. Válasza mellbevágó volt: “Tudja bácsi, mikor esszük majd a káposztát, akkor hozzáképzelem a tejfölt is.”, mondta, nagy komolyan. Ebben a válaszban benne volt  napjaink Magyarországának minden keserve, tönkretett élete. A kilátástalanság, a nyomor, és vágy egy jobb, tisztább, emberi életre.

A fenti történet tavalyi. Idén pár nappal karácsony előtt ismét a településrészen jártunk. Mintha nem telt volna el egy év, a sorok ugyanolyan hosszúak. Végtelen türelemmel várták az emberek, hogy sorra kerüljenek. A  sorban ott állt, édesanyja kezét fogva az én kis barátom is. Fülig ért a szája mikor meglátott, ö is felismert. “Véletlenül” most is töltött káposzta volt az ünnepi menü. De már készültünk: aki kért, tejfölt is kapott. A fiúcskához lépve, emlékeztettük egymást a tavaly történtekre. Megkérdeztem: még mindig tejföllel szereti a káposztát? Nagy vigyorral az arcán mondta, igen. „No, akkor itt egy teljes dobozzal, amit Neked hoztunk, fogyasszátok egészséggel” mondtam. Kis okos buksija gyorsan felfogta mi is történt.” Bácsi, nagyon köszönöm a tejfölt, olyan jó, hogy gondolt rám”, mondta.

Orbanisztáni látlelet, karácsony második napján

Ma Magyarországon sok millióan már annak is örülnek, ha télen, a hidegben használt, de  meleg holmijuk van, ha nem fagy meg a kezük, a lábuk. Örülnek, ha hétvégén meleg ételhez jutnak. Nekik a szélfútta házukon, a kopott bútoraikon, az üres hűtőn kívül semmijük sincs. Tízezrek számára pedig csak az utca  maradt, nincs még fedél sem a fejük felett. Nem vágynak másra, csak arra, hogy ebben a mai embertelen világban, egyszer ők is embernek érezhessék magukat.

Számukra a karácsony is csak egy nap a sok közül, amikor nincs mit enniük, amikor azért küzdenek, hogy legalább be tudjanak az ünnepkor egy kicsit fűteni. Nem mindig sikerül.

Az országot uraló fideszes elit úgy tesz mintha, az lenne a valóság, amiben ők, illetve a vazallusaik élnek, dőzsölnek. Ha az ország hatalmasságai   vennék a bátorságot, és saját két, úri kezecskéjükkel osztanák az ételt,  akkor talán még ők is rájönnének: hazugság mindaz,  amivel az országot kábítják. De ehhez gyávák az urak! Kényelmesebb lesz a Várból,  tízmilliárdokért, uralkodói palotának átalakított Karmelita kolostor  erkélyéről lenézni az alattvalókra!
[mnky_ads id=”4668″][mnky_ads id=”4670″]

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét