Banánköztársaság
Blum, a ballábas „gombcsiszoló” emlékére
A labdarúgás szerelmeseinek – különösen a Ferencváros szurkolóinak – bizonyára nem ismeretlen Blum Zoltán neve. Sokan úgy vélik, hogy ő volt az első, akit a híres „Fradi-szívvel” azonosítottak.
Gondolom, e néhány sor után akadnak olyanok, akik abbahagyják az olvasást, mert nem szeretik a focit,
vagy más csapatnak szurkolnak, vagy egyszerűen csak a stadionoktól kapnak frászt. Megértem ezt is, azt is, ám én elsősorban egy legendás emberről, Blum Zoltánról szeretnék mesélni. Egy „legendáról”, akit évtizedeken át csodáltak és tiszteltek, aki megjárta a mennyet és a poklot, és akinek a halotti anyakönyvi kivonatában azt jegyezték fel a foglalkozása mellé, hogy „gombcsiszoló”.
Blum Zoltánnak és családjának a sírjára a Kozma utcai zsidó temetőben bukkantam
A síron található jel nem hagyott kétséget afelől, hogy az FTC és a magyar labdarúgás egykori géniuszának a nyughelyénél járok. A többségnek persze lehetséges, hogy nem mond semmit Blum neve, pedig óriási szerepe volt abban, hogy a századfordulót követően, a 20-as, 30-as évekre rendkívül népszerű lett hazánkban a foci.
Blum (Virág) Zoltán, vagy ahogy becézték, Blumi,
1892. január 3-án született Pápán, Blum Pál kereskedő és Haas Ilona gyermekeként.
A szülőknek több gyermekük is volt, és közülük Zoltán és az öccse, Miklós is a labda szerelmese lett. Mindkettőjük tehetsége már korán megmutatkozott. A család Budapestre költözött, a fivérek pedig a Ferencvárosban kezdtek focizni. Lehet, hogy kezdetben a grundon – de erről nem szól a fáma -, ami viszont biztos, hogy Zoltán 14 évesen már zöld-fehér színekben rúgta a bőrt, majd hamarosan követte őt Miklós is, akit leginkább Blum II. – nek hívtak a többiek.
Blum Zoltán 1912-ben lett tagja a magyar válogatottnak,
és azonnal bekerült az olimpiai csapatba is. Ballábas játékos volt, csöndes, sovány, nem túl magas ( 172 cm), de igen hajtós és kiapadhatatlan küzdőszellemmel bírt. Ez lett később az egyik védjegye.
Miklós öccse a káprázatos bajnoki sikereket azonban már nem élhette meg, mert
az első világháborúban, 1915-ben hősi halált halt a hazáért. Mindössze 21 éves volt.
Zoltán a testvére halála után is folytatta a focit
1925-ig összesen 38 mérkőzésen játszott a válogatottban, és több mint négyszázszor a Fradiban. Korának legkiválóbb balfedezetének tartották, de legfőképp olyan játékosnak, aki az utolsó pillanatig küzdött a csapatáért, és amikor már mások elfáradtak, vagy feladták, ő még akkor is tovább harcolt a győzelemért és a csapat becsületéért.
A fociról azt vallotta:
„A futballozáshoz ép erkölcsök kellenek, romlatlan test és tiszta lélek.”
S nem csak beszélt mindezekről, hanem a korabeli krónikák szerint a játéka, a személyisége igazolták is a szavait.
Magánemberként is a tisztesség és a hűség jellemezte
1918. október 18-án vette feleségül Taub Irént, Taub Lipót ( Leopold Juda) és Freistadt Olga lányát, akivel jóban-rosszban kitartottak egymás mellett. A Taubok Szlovákiából származtak, a Freistadtok bécsinek vallották magukat, Blum Zoltán pedig végtelenül büszke volt a magyarságára.
Kritikusai szerint,
bár a lövései nem mindig voltak pontosak, de olyan sosem fordult elő, hogy szégyent hozott volna a címeres mezre, mert válogatottként rendre a legjobbat igyekezett magából kihozni.
1921-ben az ” év játékosának” választották.
Ebben az évben már egy kétéves fiúcska büszke édesapja is. A gyermeket az öccséről, Miklósról nevezték el. Blum miután befejezte játékosként a pályafutását, a Ferencváros edzője lett, és ezen a területen is páratlan sikereket ért el. Ő volt a Ferencváros szakvezetője a százszázalékos bajnoki győzelemnél 1931-32-ben. Jelleméről, szaktudásáról, emberségéről többször megfogalmazták, hogy megvetett minden igazságtalanságot, erőszakot, vallási megkülönböztetést.
A fasizálódó Európában azonban ezek nem számítottak sem erénynek, sem érdemnek
A 30-as évek végére, a 40-es évek elejére az izraelita vallású Blum neve eltűnt a sajtóból. Sorstársaival együtt megtagadta őt a haza. A faji törvények bevezetésekor kialakult egy futballista kör, akik hatalmas bátorságról tettek tanúbizonyságot, és a vészkorszak idején hamisított papírokkal igyekeztek segíteni az üldözötteken. Ennek a körnek a vezetői Blum barátai, Tóth Potya István és Kertész Géza voltak, s tagja volt maga Blum is. Bár számos sportolót, művészt sikerült megmenteniük, Blum Zoltán fiát nem. Miklós bevonult munkaszolgálatra, és sosem tért vissza.
Ő is Egy a hatszázezer mártír közül
Tóth Potyáékat 1944. decemberében elfogta a Gestapo, de a kínzások dacára sem árulták el a társaikat. 1945. februárjában kivégezték őket. Tóth Potyának a zseniális sportolónak, aki az életét adta embertársai megmentéséért, idén februárban adták ki az emlékiratait.
Blum Zoltán és felesége túlélték a túlélhetetlent.
1959. december 25-én kusza betűkkel feljegyezték hivatalosan, hogy Blum Zoltán gombcsiszoló meghalt.
