Bokros Lajos: Domonkos élete – Magyarország jövője

2020 Magyarországon is a koronavírus  éve – így fognak rá emlékezni az eljövendő évszázadok. Ebben az évben, pontosan az év felezőpontján, tehát július elsején, megszületett harmadik unokám. Én elsősorban ezért fogok emlékezni erre a kivételes évre. Bokros Lajos professzor portálunk felkérésére írta alábbi észhez és szívhez egyaránt szóló publicisztikáját.

Természetes dolog, hogy az életkor delelőjén túljutva a jövő bennünket elsősorban gyermekeink és unokáink várható sorsa fényében-tükrében érdekel. Nos, milyen élet vár arra a csöppségre, akinek újév napján ünnepelhettük élete első félévét? Ha itthon marad, akkor sorsa szorosan összefonódik majd hazája, a kis Magyarország életével. Ha elmegy, akkor elviszi lelkében azt a darabot, amely örökre magyarrá formálja és magyarnak marasztalja. És mit teszünk mi, öreg nagyszülők, akiknek fontos nemcsak a gyermek, hanem Magyarország sorsa? Hogyan alakítjuk az ország jövőjét úgy, hogy abba unokánk boldogan beleférjen?

I was born Hungarian by chance. I remain Hungarian by choice.
Magyarnak születtem – véletlenül. Magyarnak maradok – választással.

Amikor Amerikában dolgoztam és egyik híres munkahelyemen felajánlották, hogy segítenek elintézni, hogy az USA állampolgára legyek, akkor a fenti büszke nyilatkozattal utasítottam el a nagylelkű ajánlatot. Nyolc év világbanki szolgálat után feleségemmel együtt úgy döntöttünk, hogy hazajövünk Magyarországra. Hívott bennünket az idősödő szülőkről való gondoskodás átérzett kötelessége, Yehuda Elkana, a Közép-Európai Egyetem (CEU) akkori világhírű elnök-rektora és Vincze Mária, a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem (BB) művelt dékánhelyettese. Mindegyik hívást örömmel elfogadtam és azóta is szívvel-lélekkel szolgálom mind a CEU, mind a BB diákjait. (Magyarországon már nincs munkahelyem.)
Azután folytatódott az élet és jórészt elmentek, akikért hazajöttünk: apósom, apám és Yehuda. Közben a közélet ege is egyre sötétedett Magyarország fölött. Megfordult a széljárás. Az 1990-es évtized bátor és eredményes szerkezeti reformjait hataloméhes és önelégült politikus percemberkék az ezredforduló után először megállították, majd megfordították. Az elmúlt húsz év története a megtorpanás, majd egyre inkább a hanyatlás szomorú időszaka lett.

Pedig a 2004-es EU-csatlakozás kivételes történelmi lehetőséget kínált föl

Azt, hogy az elmúlt évezred helyenként tragikus hányattatásai után Magyarország végérvényesen belesimulhat a nyugati civilizáció főáramába, átveheti annak értékrendjét és intézményeit, amik megalapozhatják a termelékenység és az életszínvonal nyugat-európai fölzárkózását is. De sokszor hallottam az elmúlt 15 évben különböző rendű-rangú honfitársaimtól, hogyha folytathattuk volna az 1995-ben megkezdett komoly szerkezeti reformokat, akkor Magyarország már felzárkózhatott volna az olyannyira áhított osztrák életszínvonalra.
Mi lett volna, ha – történelmietlen kérdés. Félek, hogy az intézményépítő reform nem elegendő, hanem kell hozzá a lelki váltó átállítása is. Lám jogállami intézményeinket elfújta az első nacionalista széllökés, az illiberális, az egyéniség szabadságát és méltóságát a képzetes nemzet nevében megtagadó populizmus. Hányszor vágták az arcomba az elmúlt évtizedben durva hangon, hogy hazaáruló vagyok, noha csak annyi a „bűnöm” hogy másképpen képzelem Magyarországot. Európai értékekkel, a szabadság mértékével, a Kárpát-medencében együtt lakó népek és nemzetek iránti tisztelettel és megértéssel. Ezt tanítja nekem Kolozsvár, a sokféle kultúra kincseit őrző és gyarapító (multikulturális), európai nagyváros.

Manapság ha Nagyváradra érkezik a lassú vonatszerelvény, máris fellélegzek

A szabadság levegője árad Romániában. Sokan felüvöltenek: hogyan lehet ezt az elmaradott országot Magyarország fölé helyezni? Hát úgy, honfitársaim, hogy bármennyire is szegény, anyagi tekintetben hozzánk képest még elmaradottabb, a közélet tisztasága tekintetében sem a világ élvonalába tartozó ország, de a jogállam tekintetében megelőz bennünket. Ahogy Szlovákiában immár harminc százalékkal magasabb az egy főre jutó nemzeti jövedelem, úgy Romániában van egy meglehetősen kócos, kissé zavaros, de mégis működő jogállami demokrácia. Valami olyasmi, ami nálunk már évtizede nincs. Helyét elfoglalta a gazdaságot gúzsba kötő, a piaci versenyt eltorzító, a jogállami intézményeket leromboló, a nem magyarok elleni gyűlölködést felszító, a lelket megmérgező, a szegényeket lenéző és kitaszító oligarchikus önkényuralom.

Mit hozott a 2020-as esztendő?

Világméretű gazdasági válságot, ami bizony kemény próbatétel az elfajzott önkényuralom számára is. Ugyanakkor az EU-ból érkező hatalmas pénzeső az oligarchia kezére játszik, mert a hihetetlen mértékű támogatásokat úgy tudja elsősorban a maga hasznára elsajátítani, hogy közben némi alamizsnát odavet a válságtól szenvedő, munkanélkülivé vált, vagy jövedelmét veszett tömegeknek.
Már megírtam máshol, hogy az ésszerű válságkezelés célja kettős: egyrészt a visszaesés mértékének mérséklése, másrészt a hanyatlás negatív gazdasági és társadalmi következményeinek enyhítése. Az önkényuralmi kormány ezeket a célokat nem tekinti fontosnak. Magyarországon a válságkezelés címén hozott intézkedések legfőbb célja az élősdi és korrupt oligarchia gazdagodásának további biztosítása, és a társadalom megtévesztése olyan intézkedésekkel, amelyek a válságkezelés látszatát keltik (pl. törlesztési moratórium).
A válságról még annyit érdemes tudni, hogy gazdasági válságból sokféle van: bankválság, költségvetési válság, valutaválság, adósságválság, stb. Nálunk most elsősorban jövedelmi válság uralkodik, ami azt jelenti, hogy a belföldi kereslet (fogyasztás) gazdaságon kívüli okokból (koronavírus) történt csökkenése a magánszektor egy részének hanyatlását eredményezi. Azokat, akik ezekben a hanyatló ágazatokban dolgoznak (vendéglátás, turizmus, légi közlekedés, stb.) állásuk és jövedelmük elvesztése fenyegeti. A helyes válságkezelésnek ezeken az állásukat vagy/és jövedelmüket részben vagy egészben elvesztett személyeken kellene segíteni, mert elsősorban ők a válság kárvallottjai. A helyes válságkezelés mindenekelőtt a válság gazdasági természetének pontos megértését igényelné. Nálunk azonban ilyesmiről szó sincs.

De most nem a gazdasági válságról akarok írni

Most elsősorban arról szólok, hogy milyen szerepet játszanak az EU intézményei a magyarországi önkényuralom életének megkönnyítésében, meghosszabbításában. Lassan ugyanis egyre több európai felismeri, hogy a nyugati adófizetők pénzének ilyen mértékű folyósítása a magyarországi gazdaság fejlődésében a benne rejlő hallatlan lehetőségekhez képest vajmi kevés szerepet játszik. Ezzel szemben lehetővé teszi, hogy egy élősdi és rettenetesen korrupt, a lopást hivatalos kormánypolitika rangjára emelt uralkodó osztály bilincsbe verje az egész országot és ellopja a fejlődés minden reményét a felnövekvő nemzedékektől. Mit szól mindehhez Manfred Weber, az Európai Néppárt (ENP) parlamenti frakciójának régi-új elnöke?
Van szerencsém személyesen ismerni Manfred Webert, hiszen karnyújtásnyira ült tőlem az Európai Parlamentben a 2009-2014 közötti parlamenti időszakban. Akkor még többször előfordult, hogy megvédte tőlem a Fideszt, amikor valamely felszólalásomban bírálni merészeltem őket. Nem ismerte föl, hogy mérges kígyót melenget a keblén. Vagy felismerte, de nem akarta elismerni? Ma már késő. Manfred Weber manapság azért haragszik a Fideszre, mert az megakadályozta, hogy ő legyen az Európai Bizottság elnöke. Ez azonban kevés ahhoz, hogy az ENP végre kivesse magából a mérgező mételyt. Pedig addig nem lesz érdemi változás az európai politikai erőviszonyokban és a magyarországi önkényuralom túlélési esélyeiben, amíg az ENP le nem vonja a régóta nyilvánvaló következtetéseket.
A történelem fintora az, hogy egy elvileg egészen más értékrendet képviselő európai vezető réteg a maga gyászos tehetetlenségével folyamatosan megerősíti egy vele szemben gyökeresen ellentétes, sőt kifejezetten ellenséges értékrendet valló, az európai egységet rendre meggyengítő, kisszerű oligarchia uralmát a magyar gazdaság és társadalom fölött. Könnyű erre azt mondani, hogyha a hazai társadalom nem lázad és elfogadja az illiberális rezsim értékrendjét és uralmát, akkor bizonyosan nem az EU feladata ennek a rendszernek a megdöntése. Igaz, persze, hogy nem az ő feladata. De nem a feladata az sem, hogy anyagilag és politikailag megerősítse, uralmát kegyesen meghosszabbítsa. Saját és a magyar nemzet érdekei ellenére.

<<FRISS HÍREINK!>>

Négy feladat

Írtam azt is már máshol, hogy az Orbán-önkényuralom négy pilléren nyugszik: (I) a közigazgatás, (II) sajtó, (III) egyes nagyvállalatok és (IV) az igazságszolgáltatás egy részének bekebelezésén, alávetésén. Ez azt jelenti, hogy a jogállam már rég megszűnt; dőreség lesz a jogállami elvek megsértését jövőbeni cselekedeteken számon kérni. A közigazgatás, a sajtó, a nagyvállalatok és az igazságszolgáltatás bilincseit letörni a jövő embert próbáló feladata. Vajon megfelel-e majd ennek a kihívásnak a magyar társadalom és a valamikor újra kiformálódó demokratikus politikai osztály?
A négy feladat, amit úgy vélem, helyesen azonosítok, a következő: küzdelem a (I) szegénység, (II) korrupció, (III) a hazugság és a (IV) népesség csökkenése ellen. Az első feladat a társadalmi szolidaritás teljes újjáépítését, ennek keretében az adórendszer és a szociálpolitika elválasztását, a tiszta eszközökkel folytatható, éles piaci verseny helyreállítását, az oligarchia részére államosított és az általuk kifosztott magánvállalatok hatékony privatizációját, az állam és az egyházak szigorú szétválasztását követeli. A második feladat ezzel szorosan összefügg: meg kell szüntetni azokat az ún. közalapítványokat, amik lehetővé teszik a közpénz magánpénzzé silányítását és az oligarchia általi elsajátítását (MNB-alapítványok), és az önkényuralom kiterjesztését az oktatás és a kultúra területeire (egyetemi alapítványok). A versenyt minden téren erősítő, korszerű szabályozásnak ki kell terjednie az állami közbeszerzésekre is: célszerű lehet, ha a pályázatokat külső (zömmel akár külföldi) szakemberekből véletlenszerűen összeválogatott szakmai bizottságok bírálják el. Meg kell alapozni azt a közvélekedést, hogy a lopás nem bocsánatos bűn és a közösség pénzével sokkal szigorúbban kell bánni, mint a sajátunkkal. Ide kapcsolódik a harmadik feladat: a sajtó szabadsága, a korlátlan áttekinthetőség feltételeinek megteremtése. Be kell zárni a közszolgálatinak hazudott televíziót, lehetőséget kell adni több, kisebb, egymással versengő, nem összefonódó tulajdonosok által uralt csatorna kialakítására. A nyomtatott sajtó területén semmilyen tulajdonosi kör ne rendelkezhessen a piac több, mint tíz százalékával; minden kisebb lap normatívan kapjon állami támogatást, miközben az állami hirdetéseket meg kell tiltani. Végül, de nem utolsósorban, a nemzetet sorvasztó elszigetelődési politika helyett célszerű lenne a bevándorlás szigorúan szabályozott keretek között történő megindítása. Mivel a születések számának jelentős növekedése olyan intézkedésektől sohasem várható, amelyek kizárólag a jómódúaknak kedveznek (pl. négy gyermek utáni életre szóló adómentesség), nem marad más hátra, mint „új magyarok” termelése: évente körülbelül tízezer bevándorló letelepítése hazánkban. Fontos azonban, hogy a jövevények legalább tíz különböző országból származzanak, egyik nép fiai se alkossanak többséget és ne történhessen meg egy csoportban való, tehát gettósított letelepedésük. Ez utóbbi azért szükséges, mert a nacionalista szemfényvesztést alkalmazó mai urak a nemzet valós félelmére építenek: Trianon átka lappang minden olyan elutasítás mögött, amely a történelmi tapasztalatok nyomán fél „idegenek” jelentős mértékű bevándorlásától és egy tömbben való letelepedésüktől. Legyen kitűnő ellenpélda a zsidóság, amelyik sohasem törekedett Magyarországtól elszakadni. Éppen ellenkezőleg: a hazát önös érdekeik céljaira kisajátító uralkodó osztály nemzetvesztő kormánya árulta el állampolgárait és küldte őket haláltáborokba.

Harmadik unokám 2100-ban még csak nyolcvan éves lesz, ami akkor nem lesz kirívó öregkor

A huszonkettedik évszázadot minden valószínűség szerint megéri. Életének túlnyomó többségét azonban mindenképpen a huszonegyedik század tölti ki. Jó lenne, ha élhetne egy gyarapodó, szolidan jómódú, szolidáris és vidám társadalomban, ahol a szabadság maximumát élvező egyének önként vállalnak jelentős közterheket a közjó érdekében. Erről sokat írtam az új évszázad első évtizedében, amikor még volt jogállam, noha a gazdasági hanyatlást már erősen beprogramozta az ésszerűtlen, szakszerűtlen, néha kirívóan silány kormányzás. Most már jogállam sincs, ami önmagában is lehetetlenné teszi a felzárkózást. Kívánom azonban, hogy 2020 a mélypont éve legyen: ne süllyedjünk tovább.

Magyarország

 

A Banánköztársaság rovatban megjelenő írások nem minden esetben képviselik portálunk véleményét.

2 hozzászólás

  • Avatar
    2021.01.01 - 09:16
    Közvetlen hivatkozás

    Bokros Lajosnak most is igaza van. Nemcsak a tűpontos hiba (bűn?) elemzésben, hanem a feladatok megfogalmazásában is. Legyen olyan szerencsénk, hogy elmondhassuk 2022-ben, 2020 a mélypont volt, s innen már csak fölfelé visz útunk!

    Válasz

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük