Hova? Tovább! —  közéleti vitánk lezárása, Bod Péter Ákos

Bod Péter Ákos: Ilyen gyorsan változó és zavaros időkben az olvasónak különösen fontos, hogy helyzetértékelést kapjon, meg talán megerősítést is, hogy az a valóság, amit lát és tapasztal, az tényleg más, mint amit jóhiszemű lelkesek és rosszhiszemű propagandisták rázúdítanak.

Ám mi is a valóság?

És főként merre mozog (halad? ki tudja…) a világ? Azt nehéz összeszedni az adatok és adathiányok, a hírek és álhírek sokaságából, és főleg azért, mert az élő társadalomnak rengeteg arca van. Munkám részeként magam is igyekszem értelmezni a ránk zúduló információt, no meg azt, aminek létét gyanítjuk, de dugdossák előlünk: olvasunk a sorokból, meg a sorok között; nem új dolog a világnak ezen a felén. Van, amit lát az ember, van olyan, amit gyanít, és sok mindent nem ismer, vagy nem tud hova tenni. Ezért külön köszönöm, hogy a szerkesztő szelíd unszolására (persze könnyű Kató voltam) összerendeztem és olvasóink elé tárhattam téziseimet, kérdéseimet, a sorban elsőként.
A vitaindítóm kapcsán született írásokat nem tisztem összefoglalni; ha a szerkesztő jónak véli az olvasók kényelme érdekében, megteszi. Ki-ki a maga szakterülete, valóságtapasztalata és értékrendje szerint írta meg hozzászólását; sokat tanultam ezekből. Nem gondolom, hogy vitába kellene szállnom, mert a további elemzések, megállapítások és feladatkijelölések erősen összecsengenek azzal, ami az én témám volt. Van véleményeltérés is, hogy is ne lenne. Az is inkább a múltról, a máig elvezető útról, és kevésbé a kívánatos jövőről.
A jelen és a vágyott és lehetséges jövő közötti rés, szakadék, távolság áthidalása: ez már a politika világa, azaz taktika, erőfeszítés és gyakran szerencse kérdése. Erről kevesebb szó esett, de hiszen nem is ez volt a virtuális kerekasztal rendeltetése.

Ami a múlt értékelését illeti,

azon – régi tapasztalat ez – könnyebb összekülönbözni, mint a jelen állapotának megítélésén, hiszen az utóbbinál látunk tényeket, evidenciákat, a múlt pedig tele van a „mi lett volna” eldönthetetlen kérdéseivel. Rögtön hozzáteszem: az alternatív történelem nem a műkedvelők hóbortja, mivel minden egyes múltbeli pillanatban ténylegesen fennállt több-kevesebb választási lehetőség, és az objektívnek mondott folyamatok is tele vannak indetermináltsággal. Aki pedig volt döntési helyzetben, jól teszi, ha később kritikusan és önkritikusan reflektál a történtekre. Persze nem lehet a volt csatákat újra vívni makacs, öreg tábornokként, ám a komoly vezérkar mindig elvégzi az utólagos elemzést és elszámolást.
A múlt azért is fontos, mert keretet szab a jövőről való gondolkodásunknak. Amikor a jelen üzelmeinek taglalása után a társaságban valaki így sóhajt fel: no, ez persze mindig is így ment nálunk, akkor látszólag a múltról formál véleményt, holott inkább felmentést ad magának a cselekvés vállalása alól. Ellentétes párja ennek az, aki múltunk fényes pillanatait felmutatva kéri számon a jelent az aktív cselekvőkön. Magam most ezekben a hetekben, tananyag írása közben, sokszor nyúlok vissza korábbi korokhoz, éppen a mai magyar viszonyok kifejlődésének jobb megértése szándékával. A kerekasztal-hozzászólásokban is felbukkannak az olyan fogalmak, mint a generációs szegénység, az évtizedek óta halmozódó problémák, a kritikus történelmi pillanatban elkövetett hiba és mulasztások, a történelmi lehetőségek elszalasztása.

Újabb kori történelmünk nagyszámú rendszerváltozásaival magunk mögött

felesleges is arról beszélni, hogy múltunk tele van szakaszhatárokkal, krízisekkel, újrakezdésekkel. Most nyilvánvalóan válságidőket élünk, és a krízis fogalmából adódóan az ügyek nem folytatódhatnak a megszokott módon. Vajon számíthatunk-e arra, hogy a sokrétű, tagolt, (másképpen: széttöredezett és megosztott) magyar társadalom rátalál arra a pályára, amelynek körvonalait itt felrajzoltuk az elmúlt hetekben tudásunk, ismereteink és reményeink szerint?
A józan elemzések nem sok optimizmusra adnak alkalmat. A bajok és gondok többsége nem egyszeri politikai kisiklás vagy véletlen személyi adottságok okán fejlődtek ki, noha a történelmi indetermináltságnak ezek a tényezők is magyarázói. Ám az érték, a tudás is kumulatív folyamat. Mostani vizsgálataim, nevezetesen a magyar gazdaságpolitikai gyakorlat és teória áttekintése során ismét rácsodálkozhattam arra a szellemi gazdagságra, amely már másfél évszázada létrejött az akkor is peremhelyzetű Magyarországon. A Monarchia nem volt ugyan annyira előnyös keret, mint – hogy nagyot ugorjak – ma az Európai Unió, de a gyors magyar kapitalizálódás menetében a 19. század során megszülettek a főbb piaci intézmények: bankok, biztosítók, kereskedelmi és ipari nagyvállalkozások, létrejött a tőzsde 1864-ben.

A magyar közgazdasági, pénzügyi kultúra ragyogó színvonalát olyan nevek jelzik, mint

Heller Farkas, Navratil Ákos, Kőrösy József, Fellner Frigyes, Theiss Ede. Csak egy későbbi példa: a gazdasági és pénzügyi hullámzásokról szerzett komoly tapasztalatok nyomán Heller Farkas átfogó írást tett közzé konjunktúraelméleti és konjunktúrakutatási cikkében az akkor már 51-ik (!) éve kiadott Közgazdasági Szemlében, 1927-ben. A felgyűlő szaktudás is kellett ahhoz, hogy a trianoni sokk után rövid idővel működőképes lett a magyar gazdaság a különös módon kiszabott határok között. A nagy elődök nyomán születhetett olyan intézmény, mint a Varga István által megalapított Magyar Gazdaságkutató Intézet (élt 1926-tól 1949-ig).
A felgyűlt tudásanyag nélkül nem lenne érthető a forint 1946-os bevezetésének sikere, sem pedig az, hogy az 1960-as évektől az állampárti rendszeren belül figyelemreméltó gazdasági reformok indulhattak el. Hasonló tudásakkumulációról olvashatnánk az orvoslás, építészet,
természettudományok, agrárismeretek terén; büszkeséggel és a későbbi kisiklások és torzulások miatti szégyennel.
Nem folytatom a sort, és semmiképpen nem kívánom a magyar szellemi tőke felmutatásával rehabilitálni az érintett vagy átugrott korokat, a maguk felgyülemlő bajaival, megrázkódtatásaival és időnként borzalmaival. A borzalmak és mulasztások is részét képezik az előtörténetnek. Nemcsak nálunk; a múlt bűnei vádként törtek felszínre ezekben a hónapokban a világ másik felén. Inkább tanulságként, és némi bíztatásként hoztam fel múltunk néhány mozzanatát: egyszerre él egymás mellett a társadalomban a generációs baj és a generációs érték. Nincs megírva jövőnk a csillagokban. Nem is távoli és sejtelmes háttérhatalmak tartják kezükben a sorsunkat. Minden történelmi pillanatnak megvan a tétre, lehetnek alkotói és formálói. Azt hiszem, valami ilyesmiről szólt a mi disputánk is.

(A szerző, volt miniszter, MNB elnök)

Emlékeztetőül:

Bod Péter Ákos

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük