Banánköztársaság
Bruck András: az utolsó kísérlet
Április 4-én, a választás másnapján Budapesten pont úgy zajlott az élet, mint bármely nap. Minden nyitva volt, és mindenki az utcán, az üzletekben, a villamoson, az autójában. Amerre én lakom, ott az emberek sétáltak, beszélgettek, az arcokon, tekinteteken nyoma sem volt az előző éjszaka eseményeinek. Fagylaltozók lépten-nyomon, előttük sorok, kisgyerekek és kutyák követelték a jussukat… Egyetlen szomorú arcot nem láttam, egyetlen mélyből felszakadt sóhajt nem hallottam.
Április 4-én, a választás másnapján Budapesten pont úgy zajlott az élet, mint bármely nap. Minden nyitva volt, és mindenki az utcán, az üzletekben, a villamoson, az autójában. Amerre én lakom, ott az emberek sétáltak, beszélgettek, az arcokon, tekinteteken nyoma sem volt az előző éjszaka eseményeinek. Fagylaltozók lépten-nyomon, előttük sorok, kisgyerekek és kutyák követelték a jussukat… Egyetlen szomorú arcot nem láttam, egyetlen mélyből felszakadt sóhajt nem hallottam. De hiszen ez csak egy választás volt, mit kéne csinálni, sírni?- szokás ilyenkor mondani, a végső érv pedig, amitől egyúttal a zaklatott lélek megnyugszik és minden a helyére kerül, hogy az élet nem állhat meg.
Csakhogy ez nem választás volt, hanem kivégzés
Nincs értelme tovább fenntartani a demokratikus látszatot. Vagy úgy harcolsz, olyan eszközökkel, mint ők, vagy örökre vesztes maradsz. Azon a vasárnapon igenis megállt az élet, ezért ha másnap Budapesten egyetlen üzlet sem nyit ki, a kávézók sem, a teraszok üresen maradnak, a villamosokon pedig fekete zászlók jelzik az előző éjszakán történteket, mindez a velünk történt tragédiára adott őszinte, és ami fő, sokáig emlékezetes reakció lett volna. Hiszen a budapestiek többsége a kormány- és rendszerváltásra szavazott, mivel azonban ezzel a vágyukkal lényegében egyedül maradtak, erre lehetett volna egy gyásznap a válasz. Budapest amúgy is az egyetlen város egész Magyarországon, ahol már korábban is fel-fellobbant a fair közélet és kormányzás iránti igény, mindenhol másutt az emberek többségének úgy jó, ahogy van. Az akaratnélküliség diadala.
Természetesen nem volt gyásznap, az egy másik, máshol játszódó történet lett volna
A fővárosiak se mentek egyetlen lépéssel se tovább annál, minthogy előző nap a tisztességre szavaztak az újra rettenetessé vált orosz befolyás alatt álló hatalom helyi emberei helyett. Igazi áldozatra mi, budapestiek sem voltunk soha képesek, legfeljebb alkalmanként egy-egy tüntetésre, vagy tüntikére, ahogy a hatalom hívei ezeket a megmozdulásokat gúnyosan nevezték. Nem sok dologban volt igazuk, de ebben éppenséggel igen. Többnapos-, hetes, nonstop, mindenre elszánt utcai jelenlét, aminek eredménye is lenne, soha még csak fel se merült. Éppen csak szendvicset és kisszéket nem vittünk magunkkal, hogy minél kellemesebben teljen a szembeszegülésre szánt két jókedvű, délutáni órácska. Pár napja a hírfolyamban felbukkant a 2018-as választási vereség után írt posztom. Kíváncsi voltam, hogyan láttam akkor. Ez volt az első mondat:
„Nem vagyok se megtörve, se legyőzve, éppen csak itt most sok mindennek sokáig vége”.
És az utolsó:
„Nem csak a fizikai erőszak erőszak, és nem csak rácsok mögött létezik börtön”.
Reménytelenségben fogant temetési beszéd volt, Nekrológ címmel
Négyévente egy nekrológ, már a negyedik – ennek tényleg semmi értelme. Ezek nem választások, ez szemfényvesztés. Időközben pedig a magyar állam, mint egy rákos daganat csak tovább nőtt, a társadalom minden szerve tele van már áttéttel. Ami meg engem illett, most már megtört és legyőzött vagyok. A csalódás egy ideig termékenyítő, aztán demoralizáló, a legvégén pusztító. Voltaire Candide-jában van egy szép mondat:
„A belső, titkos bánatok sokkal, de sokkal gyötrőbbek, mint a közös nyomorúságok”.
Igaza van, az ember önző, mindenekelőtt a saját sorsán át éli meg a világot, de azért a közös nyomorúság igazolására próbaképp tégy egymás mellé egy oroszt és egy franciát, egy magyart és… mindegy, akit akartok.
Az elmúlt tizenkét év gyógyíthatatlan sebeket ütött a társadalom lelkén és testén, falun és városban egyaránt. Megrontották a nyelvet, általa a gondolatokat majd az érzelmeket, elérték, hogy egyre több gonoszság szívódjon fel az emberekben.
De mivel gyilkolni mégsem gyilkolnak, az aljasságuk és ártalmasságuk szinte megfoghatatlan.
Április 3-án végül a többség a saját gyerekei, unokái jövőjét is elárulta, csak mert képtelen átlátni egy mesteri manipulátor olcsó kis trükkjein
Ebben a teljességgel kilátástalanná vált helyzetben az erőszak és nem erőszak problémájáról üzen nekünk ötven év távlatából Robert Merle:
„Nem vagyok megrögzött pacifista, nem vagyok az erőszakmentesség híve, s úgy vélem, hogy az igazságtalanság ellen nincs más eszköz, mint az erőszak”. (1972-ben, Párizsban beszélgetett vele Köves Erzsébet).
Merle nem mindig gondolta így, A sziget írása közben fokozatosan jutott erre az álláspontra, úgymond, megérett benne a felismerés.
Dunát lehetne rekeszteni a legújabb ellenzéki kudarc elemzéseivel, de ahol pár szóval: gender, migráns, Soros, ukrán, Gyurcsány minden választást fölényesen meg lehet nyerni, ott a kiúttalanság az egyetlen realitás. Ez is egy opció, ráadásul bőséges praxisunk is van benne.
A másik Merle felismerése. A politika Európában élő organizmus, mozgásban van, változik, politikusok, vezetők, pártok emelkednek és süllyednek, születnek és eltűnnek, csak néhány mozdulatlan, felszámolhatatlan roncstelep áll komoran, sötéten a közös európai és nemzeti emelkedés útjában. És az egyik a mienk.
