Meghalt a talán valaha élt legszebb magyar televízióbemondónő, Baleczky Annamária. Magányosan érte a halál egy idősek otthona apró szobájában. Nem ezt a befejezést érdemelte, mégis ezt kapta, a sors márcsak ilyen.

Emlékezzünk most  arra, amikor még a csúcson volt

Baleczky Annamária élete ugyanis ott, a kis bemondófülkében, pontosabban 1999-es eltávolításakor ért véget, ami utána jött, nevezzük csak elhúzódó agóniának.

Bennem egy 1981-es este emlékét dobja fel a múlt. Hárman ültünk a Pécsi Játékfilm Szemle (ki emlékszik már a közel 30 évig tartó sikeres szemlesorozatra?) mozijának irodájában, Baleczky, Brandauer, a Mefisztó, és én, azaz filmes fogalommal szólva: mi ketten és ő, a “vágy titokzatos tárgya”.

Fogalmam sincs miről beszélgettünk, a  Mefisztó bemutatójának végét vártuk, amikor ők ketten, majd a hozzájuk csatlakozó Szabó István társaságában felmennek a színpadra.  Csak az érzés, na az még mindig itt lüktet az ereimben. Brandeuer is még a szokásosnál is jobban odatette magát, Annamarinak  – csak ma jöttem rá –  a belsőmosoly glóriája festette meg az arcát.

Annamari azok közé tartozott, aki pontosan tudta, nem csak azt, hogy hat, de azt is, hogy mennyire.

Gondolom, sokan kérdezik most magukban, hogy és ha így volt, nem élt vissza ezzel a képességgel? De, néha biztosan, viszont azt hiszem, egyik alkalom sem volt előre megfontolt, csak adta az élet, hozta a sors.

Mai szemmel nézve házasságai is elkapkodottak voltak, akkor azonban úgy tűnt jónak minden, ahogy volt és hogy miért? – mert a fiatalság nem csak megfellebbezhetetlen, de mindig igaza is van.

Aztán ahogy múltak az évek, egyre jobban egyedül maradt ő is, mint a legtöbb egykori “szépasszony” és mása sem maradt, csak az emlékek.

Most pedig a “voltbolygón” csatalakozott azokhoz, akik “örökre szépek”.

 

 

LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here