1977-ben ötödikes voltam Pécsett az I. Gyakorló suliban az Alkotmány utcában. Jó tanuló, jó sportoló. Akkoriban új panel lakótelep épült a Madách Imre utca környékén. A későbbi huszonötemeletes is ott készült.


Sok fiatal értelmiségi kapott tanácsi bérlakást. Orvosok, tanárok, jogászok. Apám a Tsz szövetség vezető jogtanácsosa volt. Így kerültünk mi is oda, nem messze tőlünk cigányok laktak reménytelen körülmények között.

[mnky_ads id=”10551"]

Fény és árnyék

A  Kórház tértől befelé, a Garay utcában, ahol ma az ügyvédi irodám van, a belső udvarokban azonban sok lepusztult cigány-, meg bányász família élt szociális bérlakásokban. De akkor legalább még volt munkájuk.

Délután a Hullám fürdőből mentem haza. Az egyik ház sarkánál ácsorgott három velem egyivású srác. Egy kövér cigány, egy kisebb, meg egy fehér magyar. Amint megláttak, összekacsintottak.

“Verjük szét!”

És elkezdtek futni felém. Felmértem, egyenként meg tudnám verni őket, de három ellen semmi esélyem. Rohantam a ház udvara felé. Akkor még nem tudtam, hogy zsákutca, mikor rájöttem, megálltam az épület sarkánál.

[m[mnky_ads id=”10552"]p>

Körbefogtak.

“Most agyonverünk!”

A magyar kirántotta a csatos derékszíjját és pörgetni kezdte. Röhögtek. Tudták, egyenként hiába gyengébbek nálam, egyedül vagyok.

“Mit akartok,nem ártottam nektek!” ” Véged van!”

-mondták. És egyre szorosabbra fogtak. Féltem.

A “hatalmas” mentőangyal

A kiabálásra az egyik szükséglakás ajtaján kilépett egy korunkbeli cigány srác, aki a legnagyobb darab volt mind közül. Azonnal felmérte a helyzetet és rájuk szólt

“Hagyjátok békén!”

A másik háromnak elkerekedett a szeme,nem értették:

“Had szórakozzunk!”

-válaszolták.

“Ne mondjam még egyszer!”

-mordult rájuk. Abban a pillanatban nyilvánvaló volt, hogy ő a falkavezér. Lassú, ráérős léptekkel odajött hozzám, a többiek tisztelettel széttágultak.

“Emlékszel?”

-kérdezte. Akkor ugrott be, őt is Zolinak hívják. A sulinkba járt, de kicsapták. Egy évvel korábban mentem be a WC-be, amikor három felsőbb évfolyamos srác lefogta. Ketten oldalról a két kezét, a harmadik a fejét nyomta a piszoárba.

“Igyál cigány!”

és röhögtek.

“Azonnal engedjétek el!”

-kiáltottam rájuk. A három fiú egy évvel idősebb volt, megverhettek volna. De tudták, ha később egyenként találkozom velük, leverem őket. Nem beszélve arról, hogy az iskolai kézilabdacsapat tagja voltam. A legjobb, legerősebb sportolóké. Akik összetartottak. Ha most megvernek, egy egész csapat fogja őket megkeresni… Elengedték, széttágultak.

Zoli feltérdelt a latyakos cementlapokról.

“Jól vagy?”

-kérdeztem. Törölgette a taknyot, meg a hugyot az arcáról. Bólintott.

“Most menj, senki nem fog bántani!”

A következő pillanatban visszatértem a Garay utcába. Zoli annyit kérdezett


“Jól vagy?”

Bólintottam.

Most menj, senki nem fog bántani!”

[mnk[mnky_ads id=”10553"]

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét