Szókratész az őt halálra ítélni szándékozó bírái előtt az alábbiakat mondta: „Ejnye, te legderekabb ember, athéni polgár vagy, a bölcsességben és hatalomban legnagyobb város polgára; nem szégyelled magad hát, hogy mindig csak a vagyonod lehető legnagyobb gyarapítására van gondod, meg a hírnevedre, megbecsültetésedre, de a belátásról, az igazságról és arról, hogy lelkedet a lehető legjobbá tedd, nem is gondoskodol, nem is gondolkodol?”

Aztán Szókratészt a hatalom természetesen halálra ítélte

Erre így reagált:

„Én innen úgy távozom majd, mint akit ti halálos ítélettel marasztaltok el, ezek pedig úgy, mint akiket az igazság marasztalt el a gonoszság és jogtalanság vétkében”.

Aztán az utolsó szó jogán elmondott beszédének legvégén ezt mondta: „Egyet azonban még kérek tőlük: ha majd a fiaim fölserdültek, őrajtuk álljatok bosszút, férfiak, szakasztott úgy bántsátok őket, mint ahogy én bántottalak benneteket, ha látjátok, hogy pénzzel vagy bármi mással inkább törődnek, mint az erénnyel, vagy azt hiszik, érnek valamit, pedig semmit sem érnek: korholjátok akkor őket úgy, mint benneteket én, hogy nem azzal törődnek, amivel kell, s hogy úgy vélik, érnek valamit, pedig semmirekellők.”

Mindig is imádtam a hivatásomat, s mindig is büszke voltam szakmámra,

s kollégáim nagy részére. Azokra persze nem, akik a mindenkori athéni ítélethozók mellé álltak, hol szakmányban gyártott feljelentéseikkel, hol besúgói szolgálataikkal, hol a hatalomhoz dörgölőző elvtelenségükkel, hol a tehetség és a tudás iránt táplált gyűlölködésükkel, irigységükkel, frusztráltságukkal.

Förtelmes látni, mégis büszke vagyok:

a legújabb perszonális diktatúrák félelemtől reszkető kis zsarnokocskái, amint tegnap Orbán, ma a szerb Vučić a filozófusokban találja meg legveszedelmesebb ellenségeit. Tíz évvel ezelőtt, az Orbán-rezsim nyitányát a filozófusok elleni aljas támadás képezte, a

„Hellert és bandáját”

ért hazug és mocskos attak, amelyhez természetesen egy-két „kolléga” is csatlakozott, kitartó szorgalommal, kedvező politikai megítélésükben bízva.

Volt példa előttük:

az, amikor 1973-ban az MSZMP KB által megbízott Kultúrpolitikai Munkaközösség

„Néhány társadalomkutató antimarxista nézeteiről”

című állásfoglalása nyomán indult hajsza magyar filozófusok ellen, akikről kiderült, hogy

„a szocializmus ellenségei”, „tudománytalanok”, mivel „írásaikból kirajzolódik egy antimarxista ideológiai-politikai platform”, a „marxizmus alapjait verik szét”, „tagadják a munkásosztály történelmi szerepét”, írásaik „a marxista-leninista pártok, köztük az MSZMP elméletét, politikájának alapelveit veszik revízió alá és a szocializmustól idegen nyugati törekvéseket és eszméket vallanak.”

A filozófusokat eltávolították a kutatóintézetekből, útleveleiket bevonták, s publikációs és oktatói tevékenységüket ellehetetlenítették.

Az MSZMP-nél összehasonlíthatatlanabbul galádabb volt az Orbán-rezsim,

valamint csatlós sajtója és a rezsimnek a seggüket riszáló „kollégák”: az ellenünk felhozott vádak nem ideológiaiak voltak, hanem köztörvényesek. Orbán és fegyverhordozói nem elégedtek meg a kirúgásokkal, börtönbe kívántak záratni bennünket, ám a kézből etetett legfőbb ügyész nemhogy bűncselekmény, de a legkisebb szabálytalanság híján kénytelen volt elengedni az ügyet. Pedig Budai Gyula prejudikációi és vádjai rendkívül súlyosak voltak:

Nitzivel foglalkoznak (Nietzschét akart mondani szegény ördög), Platónt fordítanak magyarról magyarra, ahogy arra egy nekik bedolgozó „kolléga” hívta fel Budai kolléga figyelmét és így tovább.

A filozófusok szerencséje, hogy ez még a Fidesz-KDNP kísérleti fázisának időszakára esett

Az akkor még hatásos páratlan nemzetközi tiltakozásra, no meg a zsinórban megnyert sajtó- és munkajogi perekre tekintettel a galád vádakat ejtették, s végül megelégedtek az aljas meghurcolással és mocskos karaktergyilkosságokkal, amelyek közül ez utóbbi – nagy bánatukra – mégsem jött be. Orbán ezt követően kielégült a CEU elűzésével, az MTA szétverésével, az egyetemi autonómia alapelvének páros lábbal való tiprásával, egyetemi szakok betiltásával, egyetemek alapítványi formába való „átszervezésével”, egy-egy egyetemi kinevezés odaüzengetős-zsarolós meggátolásával, politikai-ideológiai alapokon létrehozott párhuzamos intézetek életre keltésével és alapos kistafírozásával és még hosszan sorolhatnám.

Most meg a Der Standard című bécsi lapban olvasható,

hogy Vučić szerb elnök szarta össze magát nyakig a nehézsúlyú filozófus-atléták kritikus gondolkodásától, s rendszerbírálatától. A szerb elnök Orbán példáját követve a belgrádi Filozófiai és Társadalomelméleti Intézetet választotta céltáblájául, s elrettentő példázatául. Szorgos kis diktátorként tanulva a nagy elődöktől – mindenekelőtt Orbántól és Recep Tayyip Erdoğantól, aki szintén összecsinálva magát a kritikus gondolkodástól, a 2016-os puccskísérlet után indított hadjáratot a török tudományos intézmények ellen – kézből táplált médiáját vonultatta fel a filozófusok ellen, s hűséges komisszárját, Zorán Avramovićot, aki már a kilencvenes években a háborús bűnökkel megvádolt Vojislav Šešelj szélsőjobboldali pártjának lieblingje volt, s aki most – egyebek mellett – fizetések folyósításának felfüggesztésével és főként a fiatal kutatókat érintő nyomásgyakorlással kívánja megmutatni, milyennek álmodják meg Európa hátsóudvarainak homokozóiban a diktatúrákat a macskahúgyos és galambszaros homokot még önmagukról le sem takarító fiókzsarnokocskák.

Dübörög az értelmiségellenes-antiintellektuális divat,

a hullámok magasra csapnak, s az egyre frusztráltabb tömegek önfeledten tapsikolnak mindehhez. A rohambrigádok élén azok a nemzeti-keresztény egységek masíroznak, mint amilyen a nagyszerű Habony Árpád londoni hírügynöksége, amely épp most tette közzé legfrissebb leleplezésének szánt nyomozati anyagát Soros liberális hálózatáról, amelyet a magyar kormány Origo nevű tacepaója azonnal megosztott. Sem Habony, sem a fenti tacepaó háza táján a gigantikus keresztényvédők között nem akadt egyetlen keresztes vitéz sem, akinek feltűnt volna – ahogy ezt a 444.hu-n Horváth Bence helyesen megírta –, hogy a vád, miszerint a svájci székhelyű Jesuit Worldwide Learning nevű szervezet liberális tanulmányokra (Liberal Studies) elnyert támogatása valójában a középkori keresztény fenntartású egyetemek bölcsészeti fakultásainak (facultas artium) később egyre bővülő septem artes liberales (hét szabad művészet) képzésrendjét jelenti.

Szóval az antiintellektualizmus vagy inkább az elemi tahóság jegyében ezek védik a kereszténységet!

Septem artes liberales mint liberális tanulmányok. Nem akármilyen Leiter Jakab. Nem írom, hogy Jákob lajtorjája, mert Jákobról azt hiszik majd, hogy Soros közvetlen munkatársa. A lajtorja pedig már rég a felcsúti ház fészerében van, hiszen – ahogy az ősi keresztény-magyar mondás tartja – minden lajtorja Felcsútra vezet.

Forrás

Orbán kedvenc filozófusa Rocky Balboa - ja, így már minden világos.....

Gábor György vallásfilozófus, egyetemi tanár a NER „hitvilágáról” is beszélt a Magyar Narancsnak adott interjújában. Az egyetemi tanár szerint a 2011-es filozófusellenes hecckampánynak precedensértéke volt. A kritikai módon gondolkodó, kánonokat megkérdőjelező filozófusokat akartak megregulázni, ezért nem is vitát kezdeményeztek, hanem azonnal kriminalizált a hatalom.

A hazugság felmelegítve is hazugság marad

„Pillanatok alatt bűnözők lettünk, mintha loptunk volna. Bár azóta egyértelműen kiderült mindenkinek, hogy az egészből semmi sem volt igaz, most újra elkezdték elővenni a „sztorit” a kormánypropagandában. Mert most le kell járatni az Akadémiát. Őszinte leszek, nincsenek illúzióim az MTA- val kapcsolatban. Amikor akadémikus barátaim felkészülve, racionálisan és józanul érvelnek ebben a helyzetben, akkor velük száguld és ujjong a lelkem, és ez nem irónia. De nonszensz, hogy ma Magyarországon érvelni kell a tudás mellett.”

Kitért arra, hogy évek óta folyik a vita arról, hogy minek nevezzük az Orbán-rendszert, maffiaállamnak, illiberális demokráciának, esetleg hibrid rezsimnek:

„Ez engem egyrészt szórakoztat, másrészt bosszant, mert reménytelen vállalkozás: akkor tudjuk elnevezni majd, amikor már elmúlt. Arisztotelész aszerint osztályozza a politikai rendszereket, hogy közjót vagy magánérdeket szolgálnak. Előbbire példa a királyság, ami egy ember uralma a közjóért, az arisztokrácia, ami kevés emberé, és a politeia, ami sok emberé. Ezzel ellentétben áll a türanneia, ez egy ember uralma magánérdekből, az oligarchia, ami kevés ember önérdeke, és a demokrácia, ami sok ember uralma önérdekük mentén. Az Orbán-rendszer türanneia: egy központi hatalom uralkodik magánérdekek mentén.”

1989-90 nagy történelmi tévedése

Hangsúlyozta, Magyarország a rendszerváltás pillanatában azt gondolta, hogy többet nem jöhet el az egypárti diktatúra. Az akkori véleményformálók és döntéshozók nem érezték, hogy biztosítékokat kellene beépíteni a rendszerbe. Lett egy alkotmány, és az valójában már 94′-ben produkált egy kétharmadot, amivel csak józan önkorlátozás nyomán nem éltek vissza:

„Kiderült, hogy a kiépített rendszer kiszolgáltatott a mindenkori hatalomnak–Orbán ezért mondta azt, hogy egyszer kell csak győznünk, de akkor nagyon.” /……. / „A kultúrát, a tudományt, művészetet, oktatást a rendszer nem a szolgálólányává akarja tenni, hanem cseléddé minősíti: vagy beállsz a cselédsorba, vagy nem létezel, sőt ellenség vagy. Egy magánérdekekre épülő rendszerben ezek a legveszélyesebb területek, hiszen ezek igénylik leginkább a szabadságot, a szellem szabadságát, a kánonok folytonos újragondolását. Ezért kell leépíteni az oktatást, ezért tiporják már régen két lábbal az egyetemek autonómiáját.” /…… / Az Akadémiával az a baja az Orbán-rendszernek, hogy megtestesül benne a szellem szabadsága. Nem a pénzzel és az erőforrásokkal van a gond. Nekik az a tudomány, amit ők irányítanak, az a jog, amit ők alkotnak.”

Kiemelte, hogy a hit és a tudás között nincs hierarchia, érdemes úgy tekinteni rájuk, mint a világ két különböző elsajátítási módjára. Mindenki mindkettőt alkalmazza. A jövőről viszont csak hitalapon lehet beszélni:

„Az Orbán-rendszer állítása az, hogy holnap el fogják árasztani az országot a migránsok, és ha ezt sokan elhiszik, akkor mindegy, hogy hány ellenérvet tudunk felhozni. Ezt hívjuk populista manipulációnak, és ma remek eszközök állnak a rendelkezésre hozzá. A reformáció a könyvnyomtatást használta ki, ma az internetet lehet bevetni. Egy politikus ma pontosan tudja, hogy a kódolt beszédet, a ki nem mondott mondatokat majd kiegészítik, megfejtik a kommentelők.” / ………… / És Orbán kiválóan játssza ezt a szerepet, mert tudja, hogy a közönség mit akar hallani: szülessen sok-sok magyar. De mi lesz velük , ha a nagy részük kivándorol? Mennyibe kerül mindez? Milyen oktatásba engedjük be ezeket a „drága” gyerekeket? Ez mellékes.”

Azon töpreng az ország töprengeni képes és olykor (mind ritkábban) még hajlandó része: ugyan mi a jófene lehet az oka annak, hogy Orbanisztánban előbb a filozófusokból, majd a csak „Soros Egyetemként” emlegetett CEU-ból, most meg a Magyar Tudományos Akadémiából (MTA) faragtat közellenséget Végvár nemzeti illiberális rendszerura.

Erdogan kebelbarátja

Találgatnak és a találgatásokban persze van igazság is. Az egyik tipp szerint azt nem tudja elviselni Erdogan híve és kebelbarátja, hogy ő valakinek (bárki is legyen az), ne láthasson és ne matathasson bele a lapjaiba; hogy az illető „okosabb”, szakemberebb legyen őnála és bármikor meglepetés-lapot dobhasson az ő (!) játszmája közben.

Ellenségképző vonulat

A másik nagyon is reális verzióval Lendvai Ildikó állt elő: az csípi igazán a centrális erőtér centrumában időző országló szemét, ha bárkiben többen bíznak, mint őbenne – márpedig a MTA ilyen.

Az ellenségképző vonulat állomásait látva, azért feltűnő: a rendszer fő ellenfele nem ám valamiféle párt, nem is más ellenzéki erő, amely mögött tömegek sorakozhatnak fel, ha „a helyzet fokozódik”. A főcsapás célpontja egy viszonylag szűk és nem is egységes társadalmi réteg: a magyarországi értelmiség. Igaz, annak lassan még az írmagja is eltűnik.

Valamiből élni kell

Az értelmiség már a Bibó-kollégiumos idők előtt sem volt igazán jól értékelhető és kezelhető az akkoriban dívó marxista-leninista osztályszempontok alapján; olyasmiket tanítottak róla, hogy csak a mindenkori uralkodó osztályt szolgálja ki, és nincs semmiféle egységes, saját ideológiája.

Amiben van is igazság, mert egy nagy hányada egyrészt valóban abból élt, él, és fog élni – ha nem hülye és nem akar éhen veszni –, hogy kiszolgálja a mindenkori hatalmat, pályáz a pénzeire. Más része (és mily meglepő, hogy gyakran még az iménti is), ám mindig másrészt nem a megélhetést tartja vezérlő csillagának: szolgálat helyett inkább olyasmit próbál kiismerni, olyasmin töpreng, olyasmit vizsgál és elemez, kutat, tanul és tanít, ami finoman szólva „nyitott kérdés” vagy „problémás” – kevésbé finoman: „rendszerhiba”.

… és mégis mozog!

A harmadrészt-ről már nem is beszélve! Harmadrészt ugyanis nincs az a pénz, amin az egész értelmiség egy tételben, kilóra, és maradéktalanul felvásárolható lenne. S nincs a megfélemlítésnek, meg a „hűségnek” sem az a foka, amin ne lennének néhányan, akik egy morális vagy szakmai határt már nem hajlandóak átlépni, és ne kerülnének ki közülük a már felismert (vagy a valahára beismert) igazságokhoz ragaszkodó „köpönyegforgatók”, „árulók” és „renegátok”, akik toppantanak és dacosan közlik, akár a Szent Inkvizícióval is, hogy „…és mégis mozog”… Az is meglepő, hogy a párt- és politikai kötődéseiktől szinte (na jó, nem mindig, de azért eléggé gyakran) függetlenül.

Tán csak nem demokratikus?!

És bár lehet, hogy az értelmiségieknek nincs egységes, saját ideológiájuk – ahogy a művészeknek sincs –, ám a mindenkori, és a status quohoz makacsul ragaszkodó hatalom szempontjából azért valami ilyesmi mégiscsak lenni látszik: onnan nézvést ugyanis ez az egész értelmiségi katyvasz – így, együtt – valamiféle istentelen – tán csak nem demokratikus ?!? – anarchizmusnak látszik.

A központi hatalmon alapuló rend halála

Az pedig ugyebár maga az erjedés! Az a rend – minden átmenetileg stabilnak tűnő, erős, központi hatalmon alapuló rend – halála. Épp úgy, mint Orbán Viktor Mihálynak a pocakos katonatiszt, meg a tetovált főzsaru. Azután, mert biz’ ilyen ez a világ, és kétszer nem lehet ugyanabba a panta rheibe lépni, egyszer csak ő maga is pocakot ereszt. Kínos. És tán egyszer egy diszkrét kis tetkót is varrat az öklére, hogy aszongya: ÜSS!

Sic transit gloria mundi.

*

A falánk Kisgömböc

A Kisgömböc, amilyen mohó, hamm, bekapja most a kovászt is. Erre mindaz, amit felfalt, s ami már a bendőjében van, kezd újra erjedni, kelni, fortyogva nőni, dagadni… És a falánk Kisgömböc egyáltalán nem érti mitől, de egyszer csak durr – kipukkad.

A fránya tojásfejűek

Noha sokszor és rendkívül alaposan feldolgozott, mondhatni „örök” témája ez az értelmiségnek – a tudománynak, a művészetnek –, ezek a fránya tojásfejűek mégis tovább töprengenek majd rajta. (Abból is meg lehet élni, szo-szo). Aprólékosan, fizikai, kémiai, biológiai, orvosi szempontok szerint, statisztikai módszerekkel, sok ábrával, grafikonnal elemzik, részletesen leírják a Nagy Narancsszínű Pukkanáshoz vezető folyamatot; bemutatják társadalmi-gazdasági okait, feltételeit és a speciális körülményeket; pukkadásmatematikai modellek készülnek, kimutatják, hogy az eseményt a déli félteke szeizmológiai műszerei is jelezték, kiadják az újmagyar gömböcnyelv szókincsét és kifejezéseit taglaló kötetet. És persze grafikák, festmények, szobrok, költemények, katartikus drámák, novellák, nagyívű regények, szatírikus filmek sora mutatja majd be a publikumnak e különös korszakot.

Majd ezt írják a jövő történészei

Mert ez már korszak, éra. Olyan éra – írják, és mondják majd –, amikor már megint nem volt jó itt szabadon, kritikusan gondolkodó értelmiséginek, alkotó művésznek, de még pedagógusnak és diáknak lenni sem. És bizony-bizony sokan el is hagyták emiatt akkoriban ezt a gyönyörű, ma már alig ötmillió lakosú agrárországot…