„Orbán céljain nem a néppárti reakciók változtattak, hanem az a felismerés, hogy ismét legyőzték. Meghiúsult az a terve, hogy az európai szélsőjobboldal vezére legyen. A posztra ugyanis – Orbánt leelőző esélyekkel – egy másik politikus jelentkezett be, s az maga Salvini.”

A napokban megjelent egy sok tekintetben rendkívül érdekes interjú, a volt szlovák miniszterelnökkel, Mikuláš Dzurindával , melyben a politikus néhány jellemző részletet mesélt el arról a politikai értekezletről, amely március 20-án zajlott le a Brüsszelben, s melyen végül felfüggesztették a Fidesz néppárti tagságát. Dzurinda szerint ezen az értekezleten Orbán Viktor „mint oroszlán harcolt” azért, hogy a Fideszt ne zárják ki az Európai Néppártból (EPP).

Azért érdekes ez a megállapítás,

mert gyakorlatilag mindenki arra számított: Orbán készakarva küzd azért, hogy pártját kizárják, s hogy később – immáron az EPP-t tekintve legfőbb ellenfélnek – szétszakítsa a pártcsaládot. Ezt követően pedig a hozzá hasonló szélsőségesekkel – van belőlük elég az EPP-ben – létrehozzon egy szélsőjobboldali alternatívát, mely meg kívánja akadályozni az Európai Unió további integrációját, elsőbbséget kíván adni a nemzetállami szerepkörnek, s a nyugati liberális demokráciák helyett egy illiberális állameszmét kíván követni. Az orosz orientációról most nem is beszélve, de az is szorosan idetartozik.

Sokáig nem volt magyarázat arra, hogy mi volt az, ami Orbánt más belátásra bírta, s inkább az EPP tagságot választotta a pártcsalád elhagyása helyett, miközben legszűkebb környezete, beleértve az őt Brüsszelbe elkísérő Gulyás Gergelyt, Szijjártó Pétert és Rogán Antalt, úgy tudta, hogy március 20-tól a Fidesz már az EPP-n kívüli élet örömeit fogja élvezni, annak totális illiberalizmusával és szélsőségeivel. Nyilvánvalóan ez volt Orbán első európai veresége.

A választ a dilemmára április 8-án kaptuk meg, amikor mindenki meglepetésére Orbán nem vett részt az európai szélsőjobboldali pártok milánói csúcstalálkozóján – annak ellenére, hogy egy héttel korábban, mint az olasz Liga vezetője, Matteo Salvini bejelentette: Orbán is ott lesz, s előrehaladt tárgyalások folynak arról, hogy Marine le Pen és Jarosław Kaczyński is jelen legyen.

Orbán és Salvini – eltérő súlycsoport

Végül egyikük sem jelent meg, de meglehet, a három politikus távolmaradásának különböző okai voltak. Végül is Le Pen és Kaczyński nem kockáztatott volna túl sokat a megjelenéssel, elvégre pártjuk nem tartozik az EPP-hez. Orbán Viktor azonban annál többet. Az április 8-át megelőző napokban egymást érték a – lényegében sértegetés-szintű – nyilatkozatot, amelyekkel az európai konzervatívok elhatárolódni igyekeztek Orbántól. Manfred Weber az EPP csúcsjelöltje a bizottsági elnöki posztra odáig ment, hogy kijelentette: ha a Fidesz szavazatain múlik az ő megválasztása, akkor köszöni szépen, de nem kér belőle. A milánói csúcsot megelőző egy hét maga volt a látványos vesszőfutás a magyar miniszterelnök számára; valamennyi korábbi terve dugába dőlt, s elkezdtek róla úgy beszélni, mint egy körözött haramiáról.

Ám Orbán céljain nem az EPP-s reakciók változtattak, hanem az a felismerés, hogy ismét legyőzték. Meghiúsult az a terve, hogy az európai szélsőjobboldal vezére legyen. A posztra ugyanis – Orbánt leelőző esélyekkel – egy másik politikus jelentkezett be, s az maga Salvini. Az olasz politikus európai státusza egyértelmű, nem úgy, mint Orbáné. Ő eleve a szélsőjobboldalra pozicionálta magát vezető politikusként, hiteles tehát azok körében, akik mindent megtennének az Európai Unió integrációja ellen, míg Orbán kezét továbbra is megköti az EPP-tagság, még ha azt bizonytalan időre fel is függesztették.

Salvini nem használódott még el annyira

az európai küzdőtéren; elég megnézni a nemzetközi sajtót: veszélyesnek tartják, de nem kiszámíthatatlannak, sőt Orbánnal szemben még árulónak sem. Salvininak legitim érvei vannak, hogy követelje: találjanak európai szintű megoldást a migrációs problémára, Orbán viszont – mindenki által láthatóan – csak az unió bomlasztására használja, sőt tetézi a krízist, ráadásul megtagadva mindennemű partneri szolidaritást.

És ami a legfontosabb: Salvini mögött egy 60 milliós Olaszország áll, míg a 10 milliós Magyarország nem igazán tényező ahhoz, hogy Orbánt európai politikai nívóra emelje, még ha a – jobbról és balról egyaránt átkokkal illetett – szélsőjobboldalon is.

Nagy kérdés Orbán számára, hogy miként tovább?

Azzal, hogy igyekszik visszatáncolni az Európai Néppártba elszállt az a lehetősége, hogy a néppárt ellenében nyerjen nagyot a május 26-i európai választásokon. Olyan megalázó gyanakvás veszi körül, amelyhez hasonlót az uniós pártközi politikában eddig senki sem tapasztalt. Orbán, ha a legcsekélyebb gyengeséget mutatja, épp EPP-s párttársai fogják kilökni maguk közül, ha nem teszi magát nélkülözhetetlenné egy túlnyert uniós választási eredménnyel.

Ha most látványos hátraarcot csinál,

miként tudja majd pacifikálni fideszes hátországot és radikálisait, akikkel az elmúlt egy évben sikerült elhitetni, hogy az Európai Néppárt vezetői a legjobb esetben a baloldal „hasznos idiótái”, ráadásul megrögzött liberálisok.

Rendkívül érdekes feladvány és láthatóan megoldhatatlan helyzet ez a magyar miniszterelnök számára, akinek ráadásul csak most kell igazán szembenéznie az uniós pénzekkel kapcsolatos elszámoltatással, s az Egyesült Államok haragjával az orosz érdekek kiszolgálása miatt, melynél a Putyin- és KGB/FSB-hátterű Nemzetközi Beruházási Bank magyarországi megjelenése tűnik az utolsó cseppnek a megtelt pohárban.

Kapcsolódó

Putyin olajexport-szerződésnek álcázva finanszírozza Olaszországban a Matteo Salvini vezette Északi Ligát?

Orbán első munkanapján Salviniről: „ő az én hősöm, sorstársam is….és van néhány tapasztalatom, amit meg tudok vele osztani”

„Orbán elveszítette az alkalmat, hogy az EPP ellenére, sőt az EPP rovására építse ki a maga európai pozícióit a szélsőjobboldalon. Soha nem remélt médiafelületet, figyelmet és esélyes politikai muníciót adott volna ez neki, melynek java része csak a választási kampányban mobilizálható, május 26-a után azonban már nem.”

Amikor Orbán Viktor március 20-án leült az Európai Néppárt (EPP) vezetőivel megtanácskozni a „hova továbbot”, a zárt ajtó előtt toporgó Gulyás Gergely, a Miniszterelnökséget vezető miniszter, Szijjártó Péter külügyminiszter és Rogán Antal, a Kabinetirodát vezető miniszter a körülöttük forgolódó szimpatizánsoknak és érdeklődőknek azt mondta: Orbán most nyújtja át az EPP-nek a Fidesz kilépési nyilatkozatát. Amikor kiderült, hogy erről szó sincs, hisz a Fideszt „csak” felfüggesztették, a beszámolók szerint ők voltak a leginkább meglepődve, s azonnal latolgatni kezdték: hogy miként lehet ezt majd otthon eladni, hisz a Fidesz-támogatók kemény magja – nem kis részben a hivatalos sajtó uszító és gyalázkodó cikkei miatt – már egy ideje követeli az EPP elhagyását.

Ezek a tények

Kevéssé ismertek azok az események, amelyek ama bizonyos zárt ajtó mögött történtek, de az elmúlt napokban mégis elkezdtek szivárogni bizonyos információk. Igaz, ezek igazságtartalmát még a jövőnek igazolnia kell, de az nyilvánvaló: az EPP igyekszik elejét venni annak, hogy a médiában – Magyarországon, de főként Európában – kizárólag Orbán narratívja érvényesüljön.

A sajtóelemzések megegyezni látszanak abban, hogy a „csak” felfüggesztés egyik félnek sem igazán jó, különösen hosszú távon fenntarthatatlan, épp ezért a május 26-i választások után „végleges” megoldást kell találni. Ám e téren az EPP sokkal jobban járt, mint a magyar kormány – időt ugyanis nem Orbánék nyertek, hanem a néppárt vezetése.

Már nem először írom le:

ha a Fideszt most kizárják a pártcsaládból, minden energiájával az EPP ellen fordult volna a választási kampányban, s kiélezte volna az EPP-n belüli konfliktusokat is. Bár Manfred Weber frakcióvezető pozícióját – enyhén szólva – nem erősítette a felfüggesztés kialkudása, de többet veszített volna a szaporodó konfliktusokkal, ha a Fidesztől most megszabadul. A pártcsaládon belül a többség érti – és épp ezért értékeli – ezt, nem úgy a többi parlamenti formációban ülő képviselő, akik számára májusig Webernek kell nyújtania valamit jövendő szavazataikért cserébe.

Annál is inkább, mert a sebtében megalakított „bölcsek tanácsába”, mely a Fidesz sorsát eldöntő majdani EPP-határozathoz jelentést készít, bekerült az a Wolfgang Schüssel, akit osztrák kancellársága idején komoly EU-s szankciók sújtottak amiatt, hogy koalícióra lépett a néhai Jörg Haider szélsőjobboldali pártjával. Vele akkor hosszú ideig egyetlen európai politikus volt hajlandó szóba állni, s az nem volt más, mint Orbán. Igaz, felfogható ez a szereposztás úgy is, hogy ha majdan mégis maradna a Fidesz a pártcsaládba, annak felelősségét Weber Schüsselre tolhassa.

De inkább az a verzió fog érvényesülni,

hogy a Fidesz és az EPP útjai májust követően szétválnak, ráadásul tekintet nélkül arra, hogy a magyar párt hány mandátumot szerez. Nyugati elemzők ugyan nem zárják ki annak lehetőségét, hogy az EPP mindenáron magához kötne egy erőteljes Fideszt, de ez a feltételezés nem számol azzal, hogy Orbán nem mondott le arról, hogy az EPP-ből szélsőjobboldali megapártot csináljon, s ez olyan jövendő konfliktusokat fog generálni, melyektől csak a Fidesz kizárásával lehet majd szabadulni.

Az EPP-vel szemben viszont a Fidesz most óriásit veszített.

A témával foglalkozó valamennyi cikk felemlíti, hogy a felfüggesztés miatt Orbán már nem foglalhat helyet Európa vezetői között a rendezvényeken, és erősen romlottak tárgyalási pozíciói a költségvetési vitában, amely a májusi választás után indul majd be teljes sebességgel, és amelynek a tétje az lesz: olyan országok, amelyek oly mértékben nem tartják be az uniós játékszabályokat, mint Magyarország, támogatásban se részesüljenek. Ám arról a kommentárok elfeledkeztek értekezni, hogy Orbán elveszítette az alkalmat, hogy az EPP ellenére, sőt az EPP rovására építse ki a maga európai pozícióit a szélsőjobboldalon. Soha nem remélt médiafelületet, figyelmet és esélyes politikai muníciót adott volna ez neki, melynek java része csak a választási kampányban mobilizálható, május 26-a után azonban már nem.