„… 2017. novemberében jelentős fluktuációt érzékeltem a közösségi oldalamon. Az ismerőseim egy része hirtelen köddé vált, miközben idegenek tucatjai ácsingóztak arra, hogy visszajelöljem őket. E paranormális jelenség előzménye egy, a „metoo” kapcsán erős felindulásban elkövetett cikkem lehetett. A bűnöm pedig az volt, hogy feltettem egy költőinek szánt kérdést, azt, hogy vajon biztosan kellett nekünk ez az amerikai import kampány? …

…Miközben a „mozgalommal” összefüggésben

jellemzően annak trendfordító és felszabadító hatásáról beszélnek, a kampány káros és veszélyes mivoltáról sokáig nem lehetett hallani. A hangulatfelelősök egymás után hívták be a televízió stúdiókba a pszichológusokat, akik – amellett, hogy örvendeztek az országos tömeges coming out felett – jól el is magyarázták, hogy miért is annyira nagyon jó mindez.
Akadtak viszont néhányan (köztük én is), akik nem osztották a szakma és a köz véleményét, bár ennek csak elvétve mertek hangot adni.

Indokolt volt a „véleménydiktatúrát” idéző hangulattal szembe menők félelme, hiszen a „kötelező haladási iránnyal” ellentétesen közlekedőknek számolniuk kellett az általánossá vált lincshangulattal. A tömegek minden eszközzel meg akarták akadályozni, hogy a több évtized után kinyílt szelepek bezáruljanak.

A sors fintora,

hogy alig néhány héttel a hazai botrány kitörése után megjelent egy írás, amely a #metoo érzékeny pontjaira tapintott. Igaz, a cikk nem itthon, hanem az USA-ban látott napvilágot. Kimondta azt, ami nálunk még tabu volt:

„a mozgalomnak árnyoldalai is vannak, a kampány várt és remélt előnyei eltörpülnek a negatív hatásai mellett.”

A világ egyik legismertebb egészségügyi magazinja, a Health című lapban felteszik a legfontosabb kérdést, azt, hogy az egykori áldozatok most mit kezdjenek az újraéledt élményeikkel. A szerző több példát is említ arra, hogy a #metoo kapcsán számos egykori áldozatnál komoly testi és lelki tünetek jelentkeztek.

A káros mellékhatásokat nálunk is tapasztalták a pszichológusok

A terapeuták arról számoltak be, hogy a botrány utáni hetekben látványosan megnőtt azon egykori klienseik időpont kéréseinek száma, akik valamilyen (nemcsak szexuális) abúzust követő, szorongásos tünetegyüttesben, vagyis poszttraumás stressz szindrómában (PTSD) szenvedtek. A pszichológusok szigorúan csak egymás között beszéltek erről. Nyilvánosan soha nem tettek volna ilyet…

A #metoo hosszú távú veszélyeiről és kontraproduktív mivoltáról (vagyis arról, hogy ellentétesen sült el a dolog) azonban még ma sem szívesen beszélnek. Mint ahogy arról sem, hogy kampány ide, mozgalom oda, érdemi jogi, vagy pszichológiai segítségre nem számíthat senki. Sem az egykori áldozat, sem az egykori elkövető. Utólag ugyanis semmi nem bizonyítható (még akkor sem, ha sok azonos beszámoló van), pszichológiai szempontból pedig nem, hogy segíti, kifejezetten nehezíti a feldolgozást a #metoo. És akkor nem szóltam arról a szakmán belül köztudott, de elhallgatott dologról, miszerint az áldozatokat sok esetben azok is megalázzák, úgymond „retraumatizálják”, akikhez segítséget remélve fordulnak. Sokan éppen a pszichológusnál tapasztalták meg, milyen is a sokat emlegetett áldozathibáztatás…

… Nő és pszichológus létemre

kissé – hogy is fogalmazzak – unortodox módon közelítettem meg a kampány üzenetét és hatását az említett írásban. Elképzeltem, hogy mi vár a férfiakra. És nagyon nem tetszett a kép, amit lelki szemeimmel láttam. Vizionáltam a jövőt, amelyben a nők és a férfiak végérvényesen eltávolodnak egymástól. Férfi legyen a talpán, aki a #meetoo után megdicséri a titkárnő, eladónő, portásnő, avagy bármelyik nő új frizuráját. A férfiak nem, hogy megnézni nem merik a nőket, de ránézni sem. Biztos, hogy ezt akartuk?

Ám a cikkben felvetettem egy másik gondolatot is, amely – azt hiszem – egyenesen vezetett a virtuális ismerőseim elvesztéséhez, jelesül, hogy azok, akikre több évtized távlatából hirtelen rásütik a „szexuális ragadozó” címkét, ugyanúgy áldozatok. Nem, nem valamiféle elferdült személyiség okozta mentális problémákra gondoltam. Ennél praktikusabb szempontok jutottak eszembe.

Például az, hogy mi van akkor, ha utólag kiderül, a vádak alaptalanok voltak?

Mi van akkor, ha családok, munkahelyi közösségek esnek szét egy-egy hamis vád miatt? A rágalmazás az én – belátom, igen sajátos – értelmezésemben ugyanúgy zaklatás, mint annak klasszikus változata. Egyetlen markáns különbség közöttük, hogy míg az abúzus áldozatai kérhetnek és kaphatnak segítséget, csatlakozhatnak önsegítő csoportokhoz, addig a megvádoltak csak egyre számíthatnak: a magányra. Élethosszig tartó magányra.
Félreértés ne essék! Semmi nem áll távolabb tőlem, mint a szexuális zaklatás súlyának leértékelése és az elkövetők mentegetése. Ennek ellenére azt javasoltam az ominózus írásomban, hogy érdemes volna egy kicsit vigyázni, egy kicsit behúzni a kéziféket.

Kis híján egy év telt el az első „ügy” kirobbanása óta

Miközben e sorokat írom, a háttérben szól a rádió. A hírek végén egy aprócska „mínuszos” (egy mondatos információ): lezárult a zaklatási ügybe keveredett egyik „szexuális ragadozóval” szemben indított etikai vizsgálat. Nem találtak bizonyítékot a vádakra…
(Részlet a #pszichobiznisz c. könyvből)

A zaklatással megvádolt Marton Lászlót a rögtönítélő népbíróság halálra ítélte. Még annyi jog sem illette meg, mint a rablógyilkosokat. Az ártatlanság vélelme vagy az utolsó szó…

Elment a sikerkovács - meghalt Marton László

Sárosdi Lilla: volt, aki Szent Johannának tartott, volt, aki kurvának

Már több mint egy éve tisztogatnak a világban a MeeToo lovagok. Tévedés ne essék, többnyire igazuk van, de közel sem mindig. A Városi Kurír eddig igyekezett távol tartani magát ettől a nehezen megfogható témától, ám most…

Köszönet Péterfy Gergelynek!

A kiváló író közösségi oldalán minden eddiginél pontosabban fogalmazta meg, mikor válik zaklatássá egy egyébként akár elfogadható közeledés:

„Egyezzünk meg valamiben: női feneket fogni jó. Jó a férfinak, jó a nőnek, jó a fenéknek, jó a tenyérnek. A női fenéktől szebb és jobb hely a világ – ebben nincs vita. Mindez azonban csak akkor van így, ha az a fenék – és pláne ha az a nő is – akarja, hogy megfogják. Mert ha nem akarja, akkor a világ ettől a fogástól nem szebb és jobb, hanem gusztustalanabb, undorítóbb és ellenszenvesebb hely lesz. Ennyi.”

És valóban ez a lényeg: a kölcsönösség. Nem nagyon szeretnék most a Vizes VB-n történtekkel foglalkozni, ezért csak csendben jegyzem meg, hogy nem történt tragédia, vagy, hogy másként fejezzem ki magam, egy fiatalember túllépett egy bizonyos határt, amiért bűnhődnie kell, de azért túlzás volna a társadalom ítélőszéke elé rángatni és népítéletet ülni felette. Abba sem mennék bele, hogy legalább annyi felöléséggel bírnak azok, akik más kultúrákba minden különösebb felkészítés nélkül küldik oda fiainkat, lányainkat. Igen a fenék fogdosás itthon sem „ajánlott”, de azért lássuk be, más jogi környezet vonatkozik rá, mint Dél-Koreában.

Biztosan emlékeznek még Sárosdi Lilla színésznőre, a hazai #metoo kampány elindítója, kirobbantójára. A színésznő 2017-ben állt ki saját történetével a nyilvánosság elé a szexuális zaklatás érzékeny és fontos témájában. Sokan érezték, hogy megalapozott és megingathatatlan véleményük van, annak ellenére, hogy soha nem derült ki, mi hogyan történt.

Szabad-díj

Legutóbb idén februárban nyilatkozott a zaklatási ügyről, amikor az őt zaklató rendező visszatért a színházi életbe. Ekkor elkeserítőnek nevezte, hogy a színházi szakma nagy részének az volt az érdeke, hogy az ő ügye „megfulladjon”. Bár úgy tűnik, a társadalom egy része még nincs felkészülve a szembenézésre a nőket ért erőszakkal szemben, de az biztos, hogy Sárosdi rengeteget tett azért, hogy sok nő szabadabban élhesse az életét. Vegyél részt közönségszavazásunkban, segíts nekünk megtalálni a legszabadabb magyart – írta közösségi oldalán a TASZ.

„Magyarországnak óriási szükség van szabad emberekre, és arra is, hogy ezeket az embereket minél többen megismerjék, a példájukból erőt, ihletet merítsenek. Huszonötödik születésnapunkra díjat alapítunk, hogy megtaláljuk azokat, akik a lehetőségeikhez mérten a legtöbbet tették, teszik azért, hogy Magyarország szabadabb legyen. A díjjal az a célunk, hogy minden évben legyen legalább egy olyan este, ami a hétköznapi hősökről szól. Olyan emberekről, akik nem a reflektorfényért élnek, de mégis felkarolják a legfontosabbakat közös ügyeink közül. Olyan emberekről, akik mindennapi teendőik mellett azért küzdenek, hogy mások életét szabadabbá varázsolják. Május 4-én, az első Szabad-díj díjátadóján őket ünnepeljük!”

Sárosdi Lilla: Elkeserítőnek és borzasztóan szomorúnak tartom, hogy mennyire hatalomféltő, gyáva, színházi (is) vezetők vannak Magyarországon

A vélemény szabad….., nem vagyunk egyformák – szerencsére!

Az alábbi véleményt a legnagyobb közösségi oldalon találtuk:

„Előre szólok, megosztó leszek. A szó legrosszabb értelmében. S. L. valóban érdemes a díjra. Ám nem meg-, hanem kiérdemelné. A saját tudatos és/vagy tudattalan érdekein kívül semmi más nem motiválta arra, hogy húsz éve aszalt történetét nem kicsi művészi átéléssel és némi rendezői segédlettel kisírja magából.

És akkor most jöjjön az, amit következmény etikának szokás becézni.

Vajon mit ért el vele?

1.) Ismeretlen rétegszínésznőből országosan ismertté vált
2.) A hazai mítu mozgalom arca lett
3.) Bántalmazottak tömegét zaklatta fel
4.) Az egykori traumatizáltak túlélesi (megkűzdési) folyamatát megzavarta
5.) Forgalmat generált a pszichológusoknál
6.) Az általa megvádolt rendező több évtizedes rendezői karrierjét négy perc alatt szétporlasztotta, miközben nyilvánvaló, hogy soha nem derül ki az igazság…

A mítu hosszú távú hatása kapcsán egyre nagyobb a bizonytalanság. Csak annyi vált biztossá, hogy a zaklatasi vád önálló kommunikációs és politikai eszköz/módszer lett.
S. L. tehát érdemes a díjra. Már csak ezért (is)…

P.S.: Kedves most leíratkozó ismerősöm! Ha emiatt törölsz, hajrá! Csendben jegyzem meg, én is érintett vagyok és nem lettem jobban… amúgy meg itt a tavaszi nagytakaritás ideje!”