Szó sincsen számmisztikáról, de a történelem, ha eléggé hosszú, márpedig az emberiségé az, produkál érdekes egybeeséseket, amik ha kicsit odafigyelünk, olyakor fura üzeneteket is hordozhatnak – írta portálunkra küldött szokásos heti publicisztikája elejére Szanyi Tibor.

A hónap, nap ugyanaz

1848. szeptember 11-én ért véget az akkori magyar forradalom, és vette kezdetét az egy éves szabadságharc, amelyet Jellasics horváth bán támadása provokált ki. A halottak számát százezer fő körülire teszik a krónikák.

1973. szeptember 11-én robbant be Chilében az Allende szocialista elnök elleni, s az USA által nyíltan támogatott Pinochet-puccs. Az áldozatok száma ismeretlen, azonban több, mint 3000 ember maradványait azonosították.

2001. szeptember 11-én az Al-Kaida terroristái ledöntötték a New York-i ikertornyokat, amelynek következtében rögtön 3000 ember veszítette életét, ám az ezt követő terrorellenes háborúkban – az ENSZ adatai szerint – bő egy millió ember halt meg, és sok-sok millió főben határozható meg az ebből fakadó menekültek száma.

A Kádár János terv

(Számomra ez a nap viszont családilag is emlékezetes, mert a felségem és legkisebb gyermekem szülenapja szintén és egyaránt szeptember 11.)

Ez a dátum azonban most már azért is az emlékkönyvembe költözött, mert a pártom, az ISZOMM, 2021. szeptember 11-én hirdette meg ’22-es választási programját, amit Kádár János Tervnek neveztünk el. Bár sokan felkapták a fejüket a névadás hallatán, ám az elnevezés oka, hogy a magyar történelemben közel-távol nem találni olyan korszakot, amelyhez olyan mennyiségű és léptékű szociális intézkedés lenne köthető, mint a Kádár-korszakhoz. A mi programunk pedig szinte teljességgel szociális töltetű, hiszen missziónk a szociális válság felszámolása.

Az említett 34, kádári évhez köthető az írástudatlanság felszámolása, amely ma talán a digitális íráskészség elterjesztéséhez fogható feladat volt. A Kádár-korszak tette teljessé a családi pótlékot, amelynek magyar változata tulajdonképpen az első ‘feltétel nélküli jövedelemi’ intézkedésnek tekinthető. Világelsőként, és az akkori átlagos női fizetés 40 %-ának felelt meg a három évig szóló GYES, amit aztán követett a jövedelemarányos GYED. Mindhárom forma a mai napig is a legfontosabb gyermek- és családsegítő állami eszköz, bár értékük sokat pusztult, leginkább az Orbán-rendszerben. A kádári időkben felépült 2 millió összkomfortos lakás, no meg az ezekbe költöző 6 millió ember jelentőségét nem is kell különösebben hangsúlyozni, kiváltképp ha összevetjük a rendszerváltás óta mérhető fél millió új otthonnal, amit egyébként az ugyancsak kádári ‘szocpol’ helyébe lépő CSOK sem tudott érdemben meglendíteni.

Na és ma?

A kádári vívmányok közül mára azonban sok minden sérült. A korábbi, társadalombiztosítás-alapú, teljeskörű és ingyenes orvosi ellátás helyett ma már felerészben saját zsebből kell gondoskodjunk egészségünkről, a nyugdíj pedig a jogosultsági kategóriából az adható szociális juttatássá változott, ráadásul Alaptörvénybe foglaltan. A gyakorlatilag mindenkit ingyenesen iskolapadba, sőt a felsőoktatásba hívó Kádár-korszakhoz képest ma jószerivel az tud tanulni, aki bírja anyagilag. A vidék, pontosabban a kistelepülések demográfiai és környezeti állapota a szociális ügyekben is szerepet vállaló a szövetkezetek szétverését követően drámaian romlik, illetve ma már sok helyütt végzetesen lepusztult. Őszintén szólva nem tudok olyan érdemi szociális intézkedésről, ami a rendszerváltás óta üzemeltetett kapitalizmus-párti kormányok által lett volna megvalósítva. Szociális rendszerünk tehát olyan alapokra épül, ami Kádár előtt szinte egyáltalán nem volt, ma pedig erőteljesen a semmi felé konvergál, leszámítva a tehetősebbeket favorizáló adókedvezményeket.

Egy szociális ihletettségű, baloldali választási program lelkülete tehát nem nagyon tud máshova tekinteni, mint a Kádár-korszakra, ám még inkább előre.

Kapcsolódó

Szanyi Tibor: Orbán vs. Kádár