Szeretnék egy igaz történetet elmesélni. Színhely, Európa közepe, egy 93 ezer négyzetkilométeres kis ország. Itt él úgy 10 millió ember, köztük mintegy 800 ezren romák.


A nép az évszázadok során sok szenvedésen ment át,

pusztított itt a tatár, a török, és sok betegség. Sokak számára az árvaság, korai öregség, az idő előtti halál jutott. Ebben az országban több mint kilenc éve a zsarnokság honol, minden ami a Vár urához kötődik azt nemzetinek mondják.

Élnek itt idegenszívűek  és több millióan, akiknek a számkivetettség jutott. Az országban eluralkodott a gyűlölet, különbséget tesznek “tiszta” vérűek és idegenek között. A kis ország egyik legnagyobb költője erről még egy másik korban -ami kedves a mai hatalom számára -így írt:

“Anyám kún volt, az apám félig székely,
félig román, vagy tán egészen az.
Anyám szájából édes volt az étel,
apám szájából szép volt az igaz.”

Őseink “tiszta” vére a több mint ezer év alatt keveredett más nemzetek fiainak, lányainak a vérével.

Ebben az országban félnek mindentől az emberek

Félnek a nem létező “migránsoktól”, félnek kimenni az utcára a fennálló rezsim ellen, félnek, ha igazat mondanak betörik a fejüket, utoléri őket a ma urainak a bosszúja. Sötétség borult a kis ország fölé, vak dióban bezárva ér az itt élők többsége. A szabadság tiszta lehelete a múlt ködébe veszett.

Ebben az egyébként is megosztott társadalomnak élnek a cigányok, akik többsége páriának érzi magát saját hazájában.

Fájdalmas, hogy ebben az ország lakóinak a többsége ludas, vétkes

Az előítéletek hazájában cigánynak lenni olyan büntetés, amelyet még a legnagyobb ellenségemnek sem kívánok. A romák többsége évszázados nyomorban él, középkori viszonyok között. Támaszra nem igen számíthatnak, a mindenkori hatalom, csak kihasználta, használja őket. Az unióból a romák felzárkóztatására érkezett milliárdok köddé váltak, valakiknek a zsebében landolhattak.

Maradt a megalázó közmunka, ahol a hatalom helyi kiskirályai kényük, kedvük szerint rúgnak bele az emberekbe. Ebben az országban a 800 ezernyi roma többségének esélye sincs a jobb életre. Az előítéletek pedig beivódtak a mindennapokba is, mételyként mérgezik az “emberi” kapcsolatokat.

A közelmúltban volt szerencsén hosszasan beszélgetni

egy roma származású, világhírű magyar művésszel. Elmesélte, hogy a világ bármely országában tisztelettel, művészként és ami a legfontosabb, emberként tekintenek rá. Párizs, London, Róma és már nagyvárosok színpadainak ezrek köszönik meg vastapssal, felállva a műsorát. A naptárja tele van, nem győz eleget tenni a meghívásoknak. A multikulturális társadalmakban kizárólag a teljesítményt nézik, azt értékelik.

Saját hazájában nem érzi jól magát

Lépten- nyomon éreztetik vele, hogy “csak” egy cigány. Elmondta, hogy volt az életében olyan időszak, amikor albérletet keresett az ország fővárosában. Telefonon többekkel megegyezett, mikor azonban személyesen találkoztak, -és látták, hogy nem a szoláriumtól barna a bőre- hirtelen senki sem akarta befogadni. Barátai segítségével talált végül lakást, azóta rendeződött az élete, de a szívében ott a kitörölhetetlen fájdalom.

Szomorúan kérdezte:

milyen ország az, ahol különbséget tesznek a bőrszíne alapján az állampolgárok között. Milyen ország az, ahol a barna és más bőrszínű embereket kiveti a társadalom magából?

Ez az ország egykor befogadó volt, az Államalapító királyuk még arról írt:

“az egy nyelvű és egy szokású királyság gyenge és esendő”.

Milyen ország az, ahol különbséget tesznek ember és ember között? Nem vagyunk-e emberek  mindahányan?

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét