Deutsch Tamás is rárepült Kovács szóvivő bunkóságára, nem akart lemaradni….

Mióta Heller Ágnes lett a Fidesz-para legújabb célpontja, sokan megnyilatkoztak vérmérsékletük és publikálási lehetőségüktől függően. A közösségi oldalakon dúl az adok-kapok. Hont András tömör megnyilatkozása reagálásra késztette a párthű Deutsch Tamást, aki teljes szélességével állt ki a vállalhatatlan szóvivői megnyilatkozás mellett.

A pengeváltás stációi

Kovács Zoltán Fidesz szóvivő

Kovács Zoltán kormányszóvivő: Heller Ágnes egy öreg bigott komcsi

Hont András újságíró

„Ha Kovács Zoltán, az összes 888-as féreg, a magyartalan idióták egymás tetejére állnak, akkor sem érik el annak a 89 éves néninek a bokazokniját, aki négy földrész egyetemein tanított.”

Deutsch Tamás fideszes Európa Parlamenti képviselő

„Andriska,
Mindenek előtt szívből gratulálok: a bejegyzéseddel a lassacskán a legkisebb prímszám méretűvé zsugorodó szekértáborod felé a kötelező hűségeskü ismételten megvolt (egy időre ezzel gondod nincs, egy szál sem).
Másrészt, a 89 éves néni bizony kommunista és gyűlölködő (nem mellékesen pedig a kommunista gyűlölködésével mérhetetlenül sokat tett azért, hogy az imádott politikai táborod lassan akkora tömegbázissal rendelkezzen, mint a drága jó Thürmer Gyula).

És ezen a kommunistaságon és gyűlölködésen bizony az égegyadta világon semmit, de semmit nem változtat, hogy a néni akadémikus, vagy hogy mennyi földrész egyetemein tanított. Ez maximum – az egyébként sok okból indokolt – beteges kisebbrendűségi érzésétek és a velőtrázó sznobériátok miatt jelent tifelétek mentséget a kommunistaságot, meg a gyűlölködést illetően.
Ennyi.

Hont András viszontválasza

„Nagyon-nagyon könnyű lenne most elcsábulni, és valami méretes, egyben megsemmisítő gorombaságot vágni Deutsch Tamás fejéhez. Tökéletes célpont ugyanis: pártjával nem rokonszenvezők haszontalannak, erkölcstelennek, léhának továbbá ostobának tartják, és övéi körében sem örvend vitathatatlan népszerűségnek. Deutsch Tamás sokat tett azért, hogy ez a kép alakuljon ki, az ő dolga, bizonyára végiggondolta ennek előnyeit, hiszen nem buta ember (és ezt most becsszóra kell, hogy elhiggyék nekem, sajnos az elmúlt évek megnyilvánulásaiból mással alátámasztani nem tudom).

Azonban nem fogok elcsábulni, nem fogok válogatott minősítéseket Deutsch Tamásra olvasni, de hogy miért, arra a később térek vissza. Először is billentsünk helyre néhány apróságot. Apróságnak azt nevezem, hogy szellemi-intellektuális értelemben mikrokiterjedésű alakok (ez alatt nem Deutschot értem) miként vélekednek valóságos (bár természetesen vitatható) teljesítménnyel rendelkező emberekről.

Az első apróság, hogy Heller Ágnes nem kommunista,

életútja pedig tiszteletet parancsoló. Hatalmas szerencsével éli túl a világháborút, a rákövetkező években pedig a nyomort egy zsidó árvaházban vészeli át. Eszményi gyermek- és kamaszkor, nem csoda, ha cionistává lesz. A cionizmussal való szakításként lép be a kommunista pártba. 1956. legnagyobb politikai élménye, bár egy ’59-es levélben – amelyben az akkori és abszolút érthető szokásokkal ellentétben nem mószerol be senkit – férjét védendő igyekszik óvatosan elhatárolódni tőle. Ennek ellenére folyamatosan támadják, és eltávolítják állásából. 1968-ban tiltakozik a csehszlovákiai beavatkozás miatt, és végleg elkezd leszámolni a marxizmussal. 1973-ban a „Filozófus-perben” kizárják a pártból, 1977-ben disszidálni kényszerül. Az emigrációban írja meg második férjével „A magyar felkelés rövid története” című, ’56-ról szóló munkáját. 1990. után kalandvágyból hazajön. Noha közéleti megszólalásait egyszer én is neveztem locsogásnak, tudományos munkássága impozáns, műveltsége lehengerlő, stílusa sziporkázó. Azt gondolnám, hogy óvatosabban bánnak a megítélésével a semmiéletúttal rendelkezők, vagy olyanok, akik máig ható legendát építenek abból, hogy egyszer, pár napra fogva tartották Prágában.

A másik apróság – és ezt Deutsch Tamás pontosan tudja –, hogy nincs szekértáborom.

Véleményem a lelátókról toborzott, újfideszes kommentelőkéhez hasonló lelkes fogadtatásra szokott találni a DK-fanatikusoknál. Ha lenne szekértáborom, az valami anarchopolgári, jobboldali, liberális lenne életmódkonzervatív beütések nélkül. De nincs, és jól van ez így. Az elképesztő erővel érvényesíteni próbált akarat – amely szerint két oldal van, és muszáj köztük választani – ellenére, még mindig létezik, hogy valakinek a világnézetét, álláspontját és önképét nem az határozza meg, hogy hova tartozik. (Ezt pedig Deutsch Tamásnak kell becsszóra elhinnie.)

Ami miatt viszont az egészet szóvá teszem

az az, hogy én soha nem írnék Deutsch Tamásnak „Tomika” esetleg „Tompika” megszólítással, vagy más hasonló, gunyorosnak szánt, leereszkedő módon. A saját múltamat, történetemet, szóval magamat is minősíteném vele. Az más kérdés, hogy egyáltalán nem írnék senkinek inszinuációkkal terhes hozzászólást, de ha mégis, neki biztosan nem. Deutsch Tamásnak egykor az egyik legközvetlenebb munkatársa voltam. Hosszú éveken át a szívélyes kollegiális viszonynál szorosabb kapcsolat volt köztünk, rendszeresen órákat beszélgettünk, a legkülönfélébb alkalmakon voltunk közösen, voltam nála, ismertem a családját, ő nagyjából tisztában volt az én magánéletemmel (bár azzal új pajtásai, a Pesti Srácok, meg a Tutiblog is nagyjából tisztában vannak jelenleg is, meg nem annyira pajtásai, a radikálfemministák, ahogy az elszórt utalásokból kitetszik). Szóval nagyon szégyellném, hogy ha a politikai jópofizmus, annak a vágya, hogy demonstratívan én menjek oda rugdosni az első sorba, annak görcsös bizonyítási kísérlete, hogy az ellenfél alacsonyabb értékű személyek kategóriájába tartozik, fölülírna a tényt, hogy az ellenféllel korábban emberi, munkatársi kapcsolatom volt. Magamat tagadnám meg vele.

Viták természetesen lehetnek, éles pengeváltások is.

Mindenkinek jól meg lehet a véleménye egy volt ismerőse aktuális cselekedeteiről. Változhatnak az álláspontok is, bár én önazonosnak érzem magam azzal, aki az említett időszakban voltam. Nem áll módomban revideálni nézeteimet, mint Heller Ágnesnek marxista korszakát. Ugyanúgy látom az akkori politikai küzdelmeket, ugyanúgy ítélem meg a törzsi szembenállást konzerváló MSZP-SZDSZ-koalíciókötést. Igaz, az első Orbán-kormánnyal ma már kritikusabb vagyok, sokkal súlyosabb következményekkel jártak a határátlépések, mint amit akkor gondoltam. Amikor pedig számomra is egyértelműen elfogadhatatlan irányba mentek a dolgok, szóltam. A szélnek eresztett Heti Válasz munkatársa mesélte, hogy megszüntetésükkor néhányan arról beszéltek, hogy szó szerint igazam lett abban, amit 2003-4. tájékán náluk írtam a jobboldalról. Mondhatnám: „na ugye”, de régen túlvagyok a naugyékon, és őszintén azt gondolom: bárcsak ne lett volna igazam. Nem okozna nehézséget beismerni. Mivel tévedhetünk is. Meg radikálisan megváltozhat az alapállás is, ahonnét egykor véleményünket megfogalmaztuk, és átalakulhat a fölfogásunk is, de attól még ugyanazok az emberek maradunk.

Már aki.

Köszönöm, hogy – ha nem is régi vágású kereszténydemokráciából, de – fölvilágosítást adhattam tartásból és polgári modorból