Dr. Korzenszky Richard OSB: „Nincs karácsony…”

Az ünnepekre várni kell. Az ünnep, a karácsony is,  más, mint a többi nap. Vannak nemzeti ünnepek, családi ünnepek, vallási ünnepek. Az ünnep más, mint az emlékezés. Lehet emléknapja vesztes csatának, tragikus eseményeknek. Megemlékezünk halál évfordulókról. Az ünnep azonban ennél több. Közösséget formál. Minden ünnep mélyén ott van egy olyan esemény, amely meghatározza az életet, amely ugyanazt jelenti mindenki számára. Közösségbe von ma élőket, és egybekapcsol azokkal, akik már nincsenek közöttünk, de akik számára ugyanazt jelentette az az esemény.

Az ünnep az életet szolgálja

Egy asztalhoz ültet különböző embereket, ha ugyanazt jelenti számukra a múltnak az a történése, amelyre nem lehet nem emlékezni. Az ünnephez hozzátartozik az együttlét, a terített asztal, a közös ének, az ölelés, kézfogás.

Valamikor réges-régen, gyerekkoromban, az ötvenes években harsogta a rádió: Nincs karácsony Corvin nélkül!

Azt kell mondanom, hogy van. Ha már azt keresem, hogy mi az, ami nélkül nincs karácsony, az egy történet, egy esemény, Jézus születése a júdeai Betlehemben. Minden születés ajándék. Minden várt gyermek igazi ajándék és öröm. Nincs karácsony ajándék nélkül, amit a legmélyebben a születés csodájában tapasztalunk meg.

Borsózik a hátam, amikor halottak napja környékén áruházakban karácsonyi éneket lehet hallani. S ahogy közeledünk karácsony ünnepéhez, úgy válik egyre idegesebbé az embertömeg: vajon megvettem-e már? Vagy mit is kellene vásárolnom? Örülni fog-e neki? S hatalmas csomagokkal jönnek ki az emberek a plázából, s viszik az ajándéknak szánt zsákmányt, amit sikerült ebben az üzletben valamivel olcsóbban megvenni, mint a másikban…

Persze nem csak erről van szó. Arról is, hogy milyen lesz a karácsonyi vacsora. Mi kerül az asztalra? Meg arról is, hogy karácsony másnapján, vagy a két ünnep között – karácsony és újév között – kihez megyünk el, ki jön hozzánk…

A jótékonykodás

Karácsony előtt van még egy jelenség, mintegy kísérője az ünnepnek. Jótékonykodás… Egy általam nagyon tisztelt pedagógus mondogatta évtizedekkel ezelőtt: „Nem –„kod”-unk, -„köd”-ünk, hanem tesszük, amit kell. Nem kapkodva. Elkötelezetten.

Keserűen tapasztalom a furcsa vitákat: szabad-e állítani karácsonyfát köztérre vagy sem? Vajon nem sértjük-e vele a másként gondolkodók érzéseit?

A karácsony elsősorban keresztény ünnep. Jézus Krisztus nélkül nincs karácsony. Pontosabban: nem lett volna karácsony. S akik számára Jézus esetleg csak legenda, azok számára sem lenne Jézus nélkül ez az ünnep. Még akkor sem, ha tudjuk, hogy ez nem évforduló, bár évről-évre visszatér az ünnep. Ismerjük a mély szimbolikáját: egyre rövidülnek a napok, egyre sűrűbb a sötétség, egyre jobban vágyakozunk a fényre. Az életre. Az adventi koszorú ott van sok-sok ember lakásában, nem vallásos családokban is. Mert az ünnepre várni kell. És a hétről hétre gyarapodó fényesség, amit a koszorú egymás után meggyújtott négy gyertyája jelez, mindenkiben egyformán jelképezi az élet utáni vágyat.

Az ünnep sosem lehet vita tárgya

Ha nem értek vele egyet, legyen bátorságom, hogy kimaradjak belőle, és hagyjam, hogy ünnepeljenek, akik számára a Betlehemben megszületett Jézus a megváltó. Vagy ne zavarjon, hogy olyanok is ünnepelnek karácsonykor, akik talán távol állnak attól, amit hitnek nevezhetünk. Legyenek együtt örömben, egymást elfogadva, közösségben, – ne szégyelljük kimondani: legyenek együtt a szeretet békéjében. Csak találjuk meg azt, ami közös mindannyiunk számára. S mi lehet ez? Az ajándék. Nem az, amit a Corvinban vettek hajdanában, vagy amit valamelyik bevásárlóközpontból cipelünk haza. Az ajándék – bármilyen furcsán is hangzik – én magam lehetek a családom, a közösségem, a barátaim számára.

A fészbuk (miért nem tudjuk magyarul nevén nevezni a dolgokat?) épp az előbb „dobta föl” a hirdetést: „Nincs karácsony Stühmer nélkül!” Befelé dünnyögök, morgolódom. Nem, nem nyugtalankodom. Legyen… ha valakinek éppen ez kell.

Nincs karácsony személyes szeretet, személyes ajándék nélkül.

<<FRISS HÍREINK!>>

Valami megfoghatatlan érzés tölt el, ha megpillantom

Van már húsz éve, hogy egy iskolában vendégként előadást tartottam. Délelőtt volt. Ebéden is ott maradtam. Ebéd után egy talán tíz éves fiúcska odajött hozzám.

Olyan érdekes volt, amiről beszélni tetszett. Csináltam egy kis ajándékot. Elfogadja?
Zavarba jöttem.

Persze, mutasd!
Egy apró valami, dobozféle volt, ezüstpapírba csomagolva, szalaggal átkötve.

Tessék! – mondta.
Köszönöm szépen. De mi van benne?
Nincs benne semmi, de én csináltam…
Ez az ajándék ott van ma is a könyves polcomon, valamelyik könyv előtt. Valami megfoghatatlan érzés tölt el, ha megpillantom. Ez a fiúcska mert adni magából valamit.

Gimnazista koromban délutáni külön órán tanultam angolt. Az egyik évben – nem törődve tankönyvvel, előírásokkal – Dickenstől olvastuk, elemeztük a Karácsonyi éneket. Nem is tudom, hányszor elolvastam már azóta újra, ha közeledett a karácsony. Hadd idézzek most belőle:

“Sok minden van, ami javamra válhatott volna, de nem vettem hasznát… többek között a karácsony is. De azért valahányszor csak eljött a karácsony, mindig úgy gondoltam rá – tekintet nélkül a szentséges nevének és eredetének járó tiszteletre, ha erről ugyan bármilyen vonatkozásban meg lehet feledkezni – úgy gondoltam rá, mondom, mint a jó napokra; mint jótékony, nyájas, boldog, kellemes napokra, mint az egyedüli napokra az esztendő hosszú során, amikor minden ember mintha közös elhatározással nyíltan kitárná bezárt szívét, és úgy gondolna a nála kisebbekre, mint akik igazán útitársai a sír felé és nem másfajta lények, akik másfelé utaznak. És ezért, bátyám, ámbár a karácsony soha egy porszemnyi aranyat vagy ezüstöt nem tett a zsebembe, azt hiszem, hogy javamra vált, és javamra is fog válni mindig;és azt mondom rá, hogy áldja meg az Isten!”

(A szerző szerzetes-tanár, a tihanyi bencés apátság prior emeritusa , cikke a kerekasztal-mp.hu blogon jelent meg az engedélyükkel közöljük.)