Egy asszony a férfiak világában

Ha megkérdeznénk az úgynevezett utca emberét, hogy szerinte milyen lehet egy akadémikus, százból száz egy idős, ősz hajú, szigorú arcú férfiút képzelne el, és még véletlenül sem gondolna nőre. Pedig vannak a Magyar Tudományos Akadémiának hölgy tagjai is – habár igencsak kevesen. A történészek között például egyetlen egy: Ormos Mária, a Pécsi Tudományegyetem tanára. Sőt, mióta Magyarországon létezik egyetem, mindössze egyszer fordult elő, hogy nőt neveztek ki rektornak. Ezt is Ormos Mária érdemelte ki: nyolc éven át, 1984-től 1992-ig ő volt a PTE rektora.

Egy férfiközpontú társadalomban egy nőnek sok idő kell ahhoz, hogy elfogadott legyen

– Ennyire kevés, valóban tudós nő lenne ebben az oly sok – nemzetközileg is elismert – okos polgárára méltán büszke országban?

– Magam is számos, rendkívül nagy tudású kolléganőt ismerek, akiket sajnos hiába bíztattam arra, hogy írják meg doktori disszertációjukat, Egy még mindig férfiközpontú társadalomban sajnos hosszú idő kell ahhoz, hogy egy hölgy ilyen tudományos szinten is elfogadott legyen. A pályám elején gyakran előfordult, hogy szakmai eredményeimet férfiaknak tulajdonították. Ennek hátterében mindig ott lappang az a bizonyos, sárga színnel jellemzett tulajdonság. Nagyon beképzeltnek kell lenni ahhoz, hogy valaki túl tudja tenni magát az emberi irigységen. Én ilyen vagyok. Visszatérve a nőkre, velünk szemben vannak bizonyos beidegződött társadalmi elvárások, amelyek annyira mélyen gyökereznek, hogy elbizonytalanítják az úgynevezett gyengébb nem képviselőit a tudományos sikerek elérését illetően. Csak a skandináv országokban találunk sok, magas pozíciót betöltő nőt, ugyanis elsőként Európa ezen szegletében kezdődött el a nők ilyen értelmű egyenjogúsítása, amelyet a hivatalos politika támogatott.

– Egy politikusnő mondta egyszer, hogy az emberek tőle igen gyakran megkérdezik, hogy mit szólt a férje, hogy ilyen sok elfoglaltsággal járó munkára adta a fejét, és azt is, hogy ilyen leterheltség mellett miként tud megfelelni a háziasszonyi teendőknek. Hozzátette: egy férfi politikustól, sohasem érdeklődnek a felesége véleményéről, és arról sem, ki látja el otthon a férfimunkát.

– A tudományos kutatások sohasem gátoltak meg abban, hogy háziasszony is legyek. Hozzáteszem: szerencsés voltam, ugyanis jó családba születtem. Senki agyában nem fordult meg olyan gondolat, hogy ez a gyerek csak egy lány. A szüleim értelmiségi emberek voltak, akik azt mondták, ha akarok, akkor tanuljak. A famíliában végtelenül liberális légkör uralkodott; semmire nem kényszerítettek. Mindig jó könyvek vettek körül, s ezeket bármikor szabadon forgathattam. Egyszóval felnőtt koromban nem volt szükség arra, hogy leküzdjek valamiféle gyermekkori traumát, hiányérzetet.

Magántanulóként érettségizett s közben vizsgázott az egyetemen

– Könyvek között nőtt föl. Kamaszként bizonyára számtalan dolog érdekelte. Végül is milyen indíttatás hatására kötött ki a történelem mellett?

– Gimnazista éveimben valahogy sok volt a szabadidőm. Mindenféle tücsök-bogár foglalkoztatott, míg végül aztán kikötöttem a történelemnél. Kíváncsiságból ültem be a történelem szak előadásaira. Akkoriban ennek még bizonyos hivatalos formája is volt. A rendes hallgatók kék indexet kaptak, az olyan tájékozódni kívánók, mint én is, sárgát. Ha akartunk kollokváltunk, ha nem akartunk, akkor nem. Én rászántam magam, s miközben vizsgázgattam az egyetemen, magántanulóként szépen leérettségiztem. Ezt követően érvényesítették a már meglévő kollokviumi eredményeimet, és másodévesként kezdhettem meg – immár érettként – tanulmányaimat szülővárosom, Debrecen universitásán.

– A tanár-diák kapcsolat gyakran az ember pályaválasztására, egész életére kihat. Voltak-e abban az időben ilyen meghatározó pedagógus-egyéniségek az egyetemen?

– Egykori professzorom, Szabó Árpád, csodálatos előadásokat tartott az ókorról. Ő volt számomra a csalétek. Miatta kötöttem ki a bölcsészkaron. Volt még egy Szabó, István. Az ő előadásaira a legnagyobb jóindulattal sem lehetett ráfogni, hogy érdekesek lennének. Volt viszont a tanár úrnak egy nagy erénye: kiváló nevelőnek bizonyult. Rendszeresen kaptam tőle feladatokat – igaz, csuda unalmasakat: a levéltárban kellett tulajdoni lapokat bogarászni. Ennek az volt a hatása, hogy megcsapott a hely szelleme. Harmadévesen – ugyancsak az ő megbízásából – már szemináriumot vezettem. A téma a 18. századi társadalomtörténet volt. Aztán egy váratlan esemény miatt – ami emberileg rendkívül megrázott – végképp a legmélyebb vízbe kerültem. Szabó István több közvetlen kollégájának egy politikai provokáció eredményeként távozni kellett az egyetemről. Így kényszer-szülte, diploma nélküli egyetemi oktató lettem. 20. századi egyetemes történelmet kellett tanítanom, nálam egy-két évvel idősebb hallgatóknak.

Egyszerre volt anya, tudós és háziasszony

– Akkor a tanítás és a tanulás mellett nem sok ideje jutott arra, hogy más fiatalokhoz hasonlóan éljen, szórakozzon.

– Tizenkilenc évesen férjhez mentem, és nagyon hamar világra jött a két gyermekem. Így ma már azzal büszkélkedhetem, hogy van öt unokám és két dédunokám is. Egyébként meg minden akarat és időbeosztás kérdése. Ellentétben a férfiakban élő tévhitekkel, attól, hogy tudós voltam és vagyok, nem hanyagoltam el semmit sem. Nemcsak fölneveltem a gyerekeimet, de elláttam a háztartást, sütöttem, főztem, lekvárt és befőttet raktam el télire – és talán szerénytelenség nélkül állíthatom: amellett, hogy lediplomáztam, és a tanítást sem hanyagoltam el, egyet-mást letettem a történelemtudomány asztalára is.

– Azt mondják, mi, magyarok nehezen mozdulunk. Sokakat még arra is nehéz rávenni, hogy budai lakásukból átjárjanak a pesti oldalra dolgozni. Hát még egyik városból a másikba! Habár… lehet, másként lenne, ha jobb volna a közlekedés. Ön több mint húsz esztendeje a pécsi egyetem tanára, amiből az is következik, hogy két évtizednél hosszabb ideje ingázik.

– Egy ideig Pécsről utazgattam a család Budapesten élő tagjaihoz. Aztán eladtam a pécsi családi házat és Pesten vettem lakást. Azóta fordítva ingázom. Rendszerint az egyik kolléga visz kocsival Pécsre és vissza.

A jó tanár profitál a tanítványaiból

– Gyakran hallani, hogy az egyetemi oktatók mostanában nagy távolságtartással kezelik a hallgatókat, holott a tanár és diák közötti jó emberi kapcsolat a tanítvány fejlődése, jövője szempontjából meghatározó lehet.

– Az emberi kapcsolatok sekélyesedése általában jellemző az elmúlt tizenöt esztendőre. Egyetértek azzal, hogy egy tanárnak nemcsak az a dolga, hogy megtartsa az előadásait, és félévente vizsgáztasson. Sok olyan tanítványom van, aki komoly, valóban figyelemre méltó szakdolgozatot tesz le az asztalra. Velük érdemes és kell is külön foglalkozni. Akárcsak a doktoranduszokkal, akiket kötelességemnek tartok segíteni. Mindez persze időigényes, ami a saját munkám rovására megy. Az elmúlt félévben ez utóbbit meglehetősen el is hanyagoltam. Hozzáteszem: egyáltalán nincs szó valamiféle önfeláldozásról, hiszen a tanár is profitál a tanítványaiból. Például most állítottunk össze a tanítványaimmal közösen egy kötetet, Közép-Európa gondolat-történetéről címmel. Ebben minden volt szocialista országról szerepel egy-egy elemző írás. Visszatérve az időhiányra: a helyzet kialakulásához az is hozzájárult, hogy rengeteg meghívást kaptam különféle konferenciákra, amelyek közül nem egyen én is előadást tartottam.

A sok munka fiatalon tartja az embert

– Nagymama, dédnagymama. Hamarosan születésnapja lesz. Olyan kerek, amilyet – különösen, ha férfiakról van szó – nagy ovációval szoktak ünnepelni. De most hölgyet kell köszönteni, ráadásul olyat, aki szemrebbenés nélkül évtizedeket tagadhatna le.

– A sok munka fiatalon tartja az embert. Ezt megfigyeltem a férfiakon. Aztán ha nyugdíjba mennek, úgy érzik, vége az életüknek. Azok a nők általában szerencsésebbek, akik valami elfoglaltságot megtartanak maguknak a háttérben. Ilyen lehet a háziasszonyi szerep is, habár az úgynevezett gyengébbik nem rendszerint valami más tevékenységet is „spájzol” magának. Szerintem ezért élünk mi tovább.

A történelem olyan, mint a futball – a politika ért hozzá

– Az Ön munkásságáról az él a köztudatban, hogy elsősorban a második világháborúval, Hitlerrel, Mussolinivel és a holocausttal foglalkozik. Miért döntött pont a huszadik század legrémisztőbb korszaka, illetve annak  meghatározó  alakjairól szóló kutatás mellett?

– Nem így indultam. Kezdetben diplomáciatörténettel foglalkoztam. Már csak azért is, mert abban az időben jobb volt óvakodni a magyar történelmi témáktól. Mert hát a történelem is – mind a mai napig – olyan, mint a futball. A politika ért hozzá. Az első könyvemben például az 1924-es népszövetségi kölcsön diplomáciatörténeti oldalát elemeztem. A lektor, aki a megjelenés előtt átnézte a munkámat, a Lenin-idézeteket hiányolta belőle. Számomra ez figyelmeztetés volt, hogy jó lesz vigyázni. A diplomáciatörténettel azonban ki lehetett menekülni a kontroll és a cenzúra alól. Ráadásul a diplomácia egy nagy játék, és ezért igen érdekes. Ha valamilyen, államok közötti ügyről van szó, akkor mindig ott a diplomácia, amely körmönfont módon, ha kell, átveréssel igyekszik saját országa érdekeit minél célratörőbben érvényesíteni. A diplomáciai húzások mögé látni olyan, mint egy izgalmas felderítés. Az a honfoglalásról szóló monda az ajándék lóval már igazi diplomácia volt. Egyszóval a diplomáciában fontos kérdések dőlnek el. Ennek ellenére, idővel úgy éreztem, szűk lett nekem ez a világ. De csak 1989 után gondoltam arra, hogy most már föl lehet tenni a valódi kérdéseket, és érdemes végre kutatni a magyar történelmet is. A bizalmatlanságnak természetesen voltak előzményei. Amikor megírtam a már említett, népszövetséges könyvemet, amelyet egyúttal a doktori disszertációmnak is szántam, elküldtem a kötetet az anyaegyetememnek, Debrecenbe. Ám onnan felbontatlanul kaptam vissza a csomagot, azzal a kísérőszöveggel, hogy a munkámmal politikai okokból nem foglalkoznak.

Egyetemi adjunktusból segédmunkás

– Az életrajzából tudom, hogy elég furcsán alakult a pályája. Az ötvenes évek első felében már adjunktus volt a debreceni egyetemen, majd egy hirtelen ugrással segédmunkás lett.

– 1956-ban sikerült „begyűjtenem” egy fegyelmit, majd ezt követően az utcára kerültem. Így lettem levéltári segédmunkás, így tanítottam állami gondozott fiúkat, majd szerkesztettem lexikont. Ránki Györgynek köszönhettem, hogy 1963-ban ismét történészi állást kaptam: a Történettudományi Intézet munkatársa, majd főmunkatársa lettem. Ám ide német és francia nyelvtudás kellett. Mondtam, hogy nem tudok franciául. Nem baj, majd megtanulod – hangzott a válasz. Hozzá is láttam, amikor megtudtam, hogy Párizsba kell utaznom. Aztán a franciák beírattak egy intenzív nyelvtanfolyamra, ami igencsak eredményesnek bizonyult, mert három hónap múlva felsőfokú nyelvvizsgát tettem a Rigó utcában. A következő nyelv az olasz volt. Meg kellett tanulnom angolul is. De inkább csak olvasok. Beszélni nem merek, mert attól félek, hogy kinevetnek.

De térjünk vissza az eredeti kérdésére! Mint már említettem, 1989 után kezdtem el igazán azzal a témakörrel foglalkozni, ami valóban érdekelt, s amiben már nem gátolt semmilyen formában sem a politika. Bár a mai napig foglalkoztat a huszadik század magyar és európai históriája, ezen belül azonban elsősorban a totalitárius diktatúrák természete. Amikor a korszak kutatásába kezdtem, igen hamar rá kellett döbbennem, hogy a huszadik század történelmét a diktatúrák lényegének feltárása nélkül nem lehet megérteni. S az is kiderült számomra, hogy az előzményeket nem az első világháborúban kell keresnem, nem az indította el az igazi katasztrófát. A nemzeti szocializmus 1932-es németországi győzelmének egyik leglényegesebb oka a gazdasági világválság volt, amelyből akkor – sokak szerint – a nácizmus és a háború látszott kivezető útnak. A szörnyű világégés, a tömeggyilkosságok megtapasztalása árán jutott el az emberiség ahhoz a fölismeréshez, hogy új politikai eszközöket kell alkalmaznia gazdasági kiegyensúlyozás érdekében.

Hitler tevékenységének alapos ismerete nélkül nem lehet Európa 20. századi történelmét értelmezni

Visszatérve a diktatúrák tanulmányozásához, az egyértelmű volt, hogy az olasszal és a némettel kell behatóan foglalkozni. A kettő közül az utóbbi az igazi. Nagy a különbség a két ország között. Az olaszoknál például nem volt halálos ítélet, és a koncentrációs tábor néhány apró sziget volt, szögesdrót nélkül. Akit elvittek, az tudta, hogy hová kerül, és azt is, hogy mennyi időre. A diktatúrák egyik sajátossága és törekvése, hogy leváltsák a régi elitet, és a fontos pozíciókba nem szakmabelieket ültessenek. Ezzel szemben Olaszországban profi volt a főrendőr. Aki mindig tudta, hogy mit csinál. Egyszóval az olaszoknál tulajdonképpen operettfasizmus volt. Sokáig idegenkedtem a németektől, de rá kellett jönnöm, hogy Hitler tevékenységének alapos ismerete nélkül nem lehet Európa huszadik századi történelmét értelmezni, de Sztálin cselekedeteit sem. Magyarországon erről még olvasnivaló sem volt, nemhogy tudományos munka. Hasonlóan Trianonról sem. Aztán írtam egy könyvet az utóbbiról, amit Romániában elkoboztak és betiltottak. Akartak volna  egy ellentanulmányt íratni, ám erre senki nem vállalkozott.

– Tizenhat önálló könyve jelent meg, s emellett dokumentumkötetekben publikált, írt cikkeket, tanulmányokat. Mintegy húsz cikke illetve tanulmány külföldön jelent meg. S egyáltalán nem mellékesen, tanít is.

– Szerencsés ember az, aki azzal foglalkozhat, amit szeret, amiben jól érzi magát. Mindegy, hogy mi ez a munka, az a lényeg, hogy szeresse. Ezzel azt akarom mondani, hogy én nagyon szerencsés vagyok. Sokáig csak a levéltárban éreztem igazán jól magam. Akkor nem szerettem írni. Ha megnézi a munkáim kiadási dátumát, akkor elmondhatja, hogy ez meg is látszik. Mostanában már boldogan leülök, és papírra vetem azokat a gondolatokat, amelyeket ki akarok fejteni. Ami a tanítást illeti, szívesen állok katedrára. Eleinte úgy gondoltam, hogy mindenkit mindenre meg lehet tanítani. Sok csalódás ért. Ma már tudom, hogy igazi fontosságuk nem a tantermi óráknak van, hanem sokkal inkább azoknak a beszélgetéseknek, amelyeket az ember az elhivatottan érdeklődő diákokkal folytat.

Ha túl közeli dolgokról van szó, az emberek szubjektívek

– Fölsorolhatatlanul sok kitüntetéssel ismerték el munkásságát. Melyikre a legbüszkébb?

– A Széchenyi díjra, valamint a francia Palme Academiqe nevű elismerésre, amelyet a tudományos kapcsolataink ápolásáért kaptam, és a nem hivatalos, „civil” kitüntetésekre, mint amilyen a Pulitzer- vagy a Hazám-díj.

– Említette, hogy a rendszerváltás idején kezdett el mélyrehatóan foglalkozni a huszadik század históriájával. Miként látja az elmúlt tizenöt esztendőt a történész?

– A 16. század első fele óta Magyarország történetének legfontosabb eseményei zajlanak jelenleg – csak nem vesszük észre. Hazánk a törökök óta nem volt szuverén, ám igazán soha senki nem tudta megkaparintani az országot. Nekünk soha senki nem segített – bár sokszor reménykedtünk nyugati segítségben. Persze ha túl közeli dolgokról van szó, az emberek szubjektívek, és egyszerűen nincs rálátásuk a nagy egészre. Sok dologról ma sem tudunk, hiszen egyre több az informális úton született döntés. A jelennek csak a kereteit lehet kijelölni. Megváltozik a felelősségrendszer. Nincs kire hivatkozni. Más a helyzet az egyes állampolgár szempontjából is. Ha a közelmúlttal vetem össze a jelenlegi történéseket, lehetőségeket, szabad a pálya a külpolitikában, a kereskedelemben – tárva a nagyvilág. A rendszerváltás előtt minden mennyiségben el tudtuk adni a szocialista táboron belül az almánkat, a búzánkat. Most újra kell gondolni az egész struktúrát. A mi földrajzi helyzetünk eddig hátrányt jelentett. Most talán előny lesz, és a hadak útja helyett központi átmenő híd lehet Magyarország.

(Budapesti Lap, 2006)