A hosszú hétvégén és az ünnepre tekintettel, az 1956-os forradalomról szóló írásokat közöltünk – a mai az utolsó –, úgy, ahogy azt annak idején egy hat esztendős kislány megélte. Az ő élményei az író, Felvidéki Judit élményei, amelyeket afféle naplóként írt meg, Egyszer volt, hol nem lesz című könyvében.


Két vekni pofon

Most csak ketten vagyunk itthon Nagymamival, mert a többiek kenyérért mentek. Azért vitték magukkal Andrist, hogy két kilóval többet hozhassanak. Engem itt hagytak, mert még kicsi vagyok és féltenek, a tömeg biztos agyonnyomna. Nagymami iszonyodik a tömegtől, inkább egy falat kenyeret sem eszik.

Mi most tiltott dolgot csinálunk a Dunára néző szobában, ahol kitörtek az ablakok és a behajtott spaletták ellenére is dermesztő hideg van. A köd miatt nem látni át Budára, de az utcán harckocsik állnak. Leskelődünk. Nagymami azt mondja, hogy azok a katonák ott a sarkon, ha észrevesznek minket, azonnal lőnek. Ezért nem engedi apukám, hogy ide bejöjjünk. El ne áruld neki! Meg kell esküdnöm mindenkinek az életére, hogy hallgatok. Az emberek általában gyávák, mondja, a legbátrabbról is kiderülhet, hogy valójában nyúl. Mert csak ilyenkor mutatkozik meg, hogy kiben mi lakozik. Ő például mindig gyáva nyúlnak tartotta magát, aztán mégis mi mindenen átment a háború alatt, mi mindent állt ki és tűrt el a szeretteiért, mert az életükről volt szó, ami a legdrágább.

Kimaradtam valami jóból

De ma már nem hiszi, hogy olyan bátran merne viselkedni, mint akkor, mert gyenge a szíve, nem szabad izgatnia magát és már csak fél veséje van. Most is olyan szívdobogás jött rá, amiért soká elmaradnak, csak nem történt bajuk! Az a sok nép együtt olyan, mint a csorda, mint az állatok, de még az állatoknál is rosszabbak. Visszazárjuk az ajtót, mintha bent sem jártunk volna. Piszkosan, olajosan, de hiánytalanul érkeznek, hónuk alatt egy-egy vekni kenyérrel. Irtó izgalmas, ahogy Andris elmeséli, hogy majdnem agyonnyomták őket, amikor meglódult a tömeg a teherautó felé. Úgy kellett négykézláb átmászniuk alatta, azért olyan olajos a ruhájuk. Irigyen hallgatom, és szent meggyőződésem, hogy megint kimaradtam valami jóból. Nem jó hatévesnek lenni.

Nagymami délután kijelentette, hogy jobb lenne lemenni az óvóhelyre. Igen, igen, menjünk! Lelkendezem, mert még soha nem voltam ott, de Andris azt mondja, hogy az hülyeség, mert a Papi is azt mondta, hogy felesleges. Nagypapi szerint a Nagymama már unja magát a lakásban és szeretne összejönni a ház lakóival egy kis tereferére, de Nagymami tiltakozik, hogy ez nem igaz, ő mindenkit utál a házból, kivéve azt a két zsidó családot. A többiek  szívesen vennék, ha minket elhurcolnának.

Anya, ezt a marhaságot, honnan veszi?

Alaposan kiismertem az embereket, fiam! Képmutatók. A szemembe mézesmázosak, de a hátam mögött mutogatnak rám, mert én nem járok dolgozni, hogy engem az uram tart el, ezért nagyságának csúfolnak. Pedig ez mindig is így volt, hogy a nő otthon maradt, és nevelte a gyerekeket. Neki ne mondja senki, hogy rajtam és Andrison nem látszik, hogy mi óvodába és napközibe vagyunk csapva és nincs velünk az anyánk reggeltől estig.

Talán Anya vállalná őket? Mire Nagymami, hogy ő ezt nem úgy gondolta, ő már nem olyan fiatal, beteg, türelme sincs, és élni is szeretne, mert a háború elvitt az életéből épp eleget. Nahát, akkor meg mit beszél a levegőbe! Az óvodában és az iskolában nagyon jó helyük van, és magának sem kell az unokái miatt ugrálni, mehet kedvére moziba, meg flangálni! És ha betegek, akkor ki vigyáz rájuk, talán a szomszédasszony? Hála istennek, mindkettő egészséges!

Andris erre kijelentette, hogy ő utálja a napközit, mire Nagymami azt mondta, na ugye, erre apám Andrisnak lekevert egy pofont, Andris meg nekem. Nagymami most nem beszél apámmal, Mami a Nagymamival, és én elhatároztam, hogy senkivel sem fogok beszélni, amíg ki nem békülnek egymással.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét