Egy riporter Budapestet siratja

Russel Jones (United Press International) budapesti tudósításaiért 1957-ben “külpolitikai tudósítás” kategóriában Pulitzer-díjat kapott.

Russell Jones, Budapest, 1956. november 15., United Press

Az egyetlen amerikai tudósítónak, aki Budapesten maradt, olykor merő rettegés az élete, máskor kifejezetten szórakoztató. De amerikaiként többnyire az kínozza tartósan, hogy kénytelen tehetetlenül nézni, ahogy legyilkolnak egy népet.

Gyerekkorom óta most fakadtam először sírva

Pedig egyszer láttam egy brit katonát, aki idegösszeomlást kapott. Ez 1944-ben történt, amikor a katonát ejtőernyősként ledobták a varsói felkelés idején, amely még az itteninél is szörnyűbb megrázkódtatást jelentett.

Nem vagyok egy Hemingway, pedig egy Hemingwayre lenne szükség ahhoz, hogy ezt a történetet hitelesen el tudjuk mondani. Egyébként a múlt hétvégén szigorú orosz kísérettel egy teherautó platóján az összes nyugati újságírónak el kellett hagynia Magyarországot, ötünket kivéve. Két brit, egy francia, egy hontalan és jómagam maradhattunk. Nem lehet tudni, hogy miért és meddig.

A hontalant kivéve, akinek a brit követség adott menedéket, mi, többiek a Duna folyó partján lévő Duna Szállóban húztuk meg magunkat.

Az utóbbi napokban a munkánk mintha nyugalmasabbá vált volna

Vagy a nyugati diplomatákat hajkurásszuk, hogy megtudakoljuk véleményüket az itteni eseményekről, vagy reménytelenül próbálkozunk interjút kérni Kádár János bábrezsimjétől, s órákon át a telefonvonalért harcolunk, hogy egyáltalán kapcsolatba léphessünk a külvilággal, vagy csak céltalanul csavargunk az utcán, hogy szemtanúként kideríthessük, mi is történt ittt valójában.

Egy átlagos napunk végén a szállodai szobában hajtjuk álomra a fejünket

Ezek mind fűtetlenek, miközben odakint fagyponthoz közelít a hőmérséklet –, aztán nyomás a fürdőszobába, mielőtt kilenc óra tájban elzárják a meleg vizet. Reggel újabb rohanás következik, ezúttal a hotel lobbijába, ahol családias hangulatban üljük körül a két hosszú asztalt. Az étterem használhatatlan, ugyanis orosz bombák találták telibe két hatalmas üvegablakát. Az ennivaló reggelire – kenyér és ihatatlan feketekávé – a pincéből kerül elő, mert egy szovjet támadás során a konyha is romhalmazzá vált.

A helyzet rövid megvitatása után indul a harc a telefonkapcsolatért. Egyszer-egyszer elkészül végre egy tudósítás, de akkor nincs vonal, máskor viszont van vonal, csak éppen semmi újdonságról nem tudunk beszámolni.

Ha a várost járjuk, gyakran tartóztatnak fel a szovjet katonák vagy magyar ávósok – vagyis a titkosszolgálat őrjárata –, hogy igazoltassanak. Az ellenőrző pontokon vagy udvarias katonai tisztelgés fogad, vagy tanácstalan igazolványforgatás; egy-egy ávós úgy viselkedik, mintha olvasni sem tudna.

A felkelés első napjaiban egy tudósítót meg is öltek

Estefelé, amikor helyi idő szerint közeledik a hét óra, vagyis a kijárási tilalom kezdete, az igazoltatások mindig szigorúbbak és ijesztőbbek. A felkelés első napjaiban egy tudósítót meg is öltek, három pedig megsebesült. Természetesen mindannyiunkban benne van a félsz attól, hogy a nevünk felkerül a veszteséglistára.

A városban járni egyre nehézkesebb

Részben azért, mert tömegek árasztották el. Az emberek a romokat kerülgetik, miközben népes csoportokban élelem után kajtatnak, vagy tüntetnek, azt hirdetve,, hogy addig fognak sztrájkolni, amíg az orosz csapatok nem távoznak az országból. Más dolguk nincs.

Ha akad ennivaló, abból juttatnak az utcán csellengő prostituáltaknak, meg azoknak az embereknek is, akik egykor “osztályidegeneknek” bélyegezve ki lettek telepítve Magyarországról, de a felkelés első napjaiban visszatérhettek. Sikerül szóba elegyednem egy svájcival, aki a Vöröskeresztnél dolgozik, egy cseh üzletemberrel, aki kiábrándult a kommunizmusból, meg néhány magyar járókelővel is, akiket kibombáztak az otthonukból.

Furcsa több nyelvű közösség jött itt össze

a hírekre vadászó magyarokkal, a prostituáltakkal, akik hajlandóak kimosni az újságírók ruhaneműjét, meg a tudósítókkal, akiknek a legkevésbé sincs kedvük azt csinálni, ami egy újságíró dolga volna.

A város legnyugalmasabb pontja a Margitszigeten lévő Nagyszálló, amelyet körbeölel a Duna vize. A szigetet, mondhatni, mérföldek választják el a haláltól és a pusztulástól. Tegnap ott ebédeltem Mrs. Tanya Rahmannal, a budapesti indiai követség ügyvivőjének feleségével, ás bevallom, nagyon régen ízlelhettem már ilyen remek ételeket… De persze ez nem volt több egy rövid közjátéknál.

Távozóban, hogy visszatérhessek a szállodába, ugyanúgy, mint amikor odafelé mentem, a sziget bejáratánál szó szerint át kellett másznom egy szovjet tank csöve alatt, amely az ellenőrző pontnál posztolt. A város felé lavíroztam autóroncsok, romok halmaza és arrafelé tekergő, reményvesztett, elkeseredett emberek között…

Forrás: Wisinger István: Pulitzer (dokumentumregény)
Fotó: Az egykori Hotel Bristol mint Duna Szálló 1960-ban (Fortepan/Budapest Főváros Levéltára)

egyetemek

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük