Amilyen csendesen jött, úgy is távozott. Észrevétlenül, némán, kiszolgáltatottan – Embermese Szenteste előtt két nappal
Közeledik a karácsony, a „kötelező” szeretet ünnepe. Országos és helyi potentátok ilyenkor -egy évben legalább egyszer- felöltik magukra a jótékonyság álarcát. Egész évben nem melegszik át a szívük a szegények láttán, de így Szenteste előtt pár nappal, mintha megvilágosodtak volna.
No, ne gondolja senki, hogy saját zsebbe nyúlnak,
a közpénzből, vagy „önként felkért” cégek ajándékait adják át, mosolyogva, úgy tesznek mintha képesek lennének átérezni, mit is jelent 2020 Magyarországán nyomorban, páriaként élni. Ennyi „jótett” után Szenteste már ott ülnek a dúsan terített asztal mellett, s eszükbe sem jutnak azok a magyar emberek, akik számára nem ünnep, az ünnep.
Egy tavalyi történetet szeretnék ennyi bevezető után elmesélni
Karácsony másnapján egyik vidéki nagyvárosban osztottunk ételt azoknak a felebarátainknak, akiknek a karácsony csak azt jelenti, hogy nincs mit enniük. Ők nem vágynak csillogó fenyőfára, díszesen csomagolt ajándékokra. Számukra akkor van ünnep, amikor nem kell éhesen lefeküdniük. Az előző évekhez hasonlóan most is sokan várták az „ünnepi” ebédet. A körülöttünk sétálók között valahogyan figyelmes lettem egy, a hetvenes évei közepén járó hölgyre. Először nem is tűnt fel, de mikor harmadszor sétált el félszegen előttünk, akkor már éreztem, hogy nem csak azért sétálgat a néni, mert ráér, nincs jobb dolga. Udvariasan megszólítottam, megkérdeztem, hogy ne haragudjon, ebédelni szeretne?
Csöndesen rám nézett, szemeiben könny csillogott
Másodpercekig némán álltunk. Szinte hallani lehetett a csöndet. Nem tudom mi játszódhatott le a fejében, mire gondolhatott. Nem mertem megszólalni, de nem is tudtam volna mit is mondjak. A szemét néztem, ahol csak a mérhetetlen szomorúságot, keserűséget láttam.Talán egy perc után, a hölgy megszólalt.
„Aranyoskám, szégyellem hogy éhes vagyok, restellem, hogy ide jutottam.”
Nem mertem faggatni, így nem tudom milyen élete lehetett a kopottas ruhájú vendégünknek. Valószínűleg egykor jobb napokat látott, talán volt családja, de élete derekára magára maradt. Kisnyugdíjasként tengeti életét, megbékélve a sorssal. Nem tudtam mivel vigasztalni. Csak annyit mondtam elszoruló torokkal, hogy mi tiszta szívvel adjuk, fogadja el, fogyassza egészséggel az ebédet. Így is történt. Békésen elfogyasztotta az ételt, megette a bejglit is, majd elköszönt. Amilyen csendesen jött, úgy is távozott. Észrevétlenül, némán, kiszolgáltatottan.
A szívem azóta is háborog.
Vajon tényleg neki kell szégyellnie azt, hogy nem tudja magát eltartania, hogy még karácsonykor sincs mit ennie?
Rendjén van az, hogy egy élet fáradtságos munkájának az a „jutalma”, hogy számára az ünnep is csak egy nap, a sok közül? Vajon hányan élhetnek így hazánkban? A karácsonyi ételosztásokon hányan álltak be így, félszegen, szégyenlősen, éhesen a sorba, félve, hogy jaj csak egy ismerős meg ne lássa őket? Valószínűleg nagyon sokan.
A magát plebejusnak és kereszténynek mondó kormány, nem a népet szolgája, s nincs tekintettel Jézus tanításaira sem. Hazug, cinikus, álszent világot hoztak létre, ahol csak alattvalókra van szükség. Napjainkban hazánk a közmunkások és a népkonyhák országa lett!
Erre olyan büszke a mai hatalom? A fügefalevél alig takarja el, hogy bizony a király a valóságban meztelen.
A „plebejusok” helyett is szégyellem magamat!
Sajnos a többség ezt választotta! Többször is mindenek ellenére! Kellett ez Magyarországnak!