Néhány módszertani gondolat a parlamenti választások utáni politizálásról

Bár most trendi a JOBBIK követőivel való közös akciózás, vezetőik meghívásához való csatlakozás helyett (lásd az április 14-én megtartott és a 21-ére tervezett kurzusváltó össznépi tüntetés) mind magányosabban, de fújom antifasiszta harsonámat, mert meggyőződésem, hogy a szélsőjobboldal valójában csak átfazonírozta magát.

Vele összefogva őt segítjük hatalomra, s akkor majd ledobja báránybőrét,

hogy faji diktatúra legyen fölöttünk a “csak” harácsoló jelenlegi helyett. Más úton kell haladnunk, hogy megszabadulhassunk az Orbán-rendszertől. Egyfelől konkrét társadalmi problémákban megszólalva (a legszegényebb rétegeknek-csoportoknak is élhető kapitalizmus programjával), másfelől az ordas eszméktől (romaellenesség, antiszemitizmus, bármiféle idegengyűlölet, más népek és kultúrák lenézése) abszolút mentesen.

Álljunk-e szóba az utóbbi években szalonpolitikusként öltözködni igyekvő szélsőjobboldal vezetőivel a nyilvánosságban? Természetesen igen, ám a lehető legminimálisabb mértékben. Azonban egyáltalán nem hívjuk őket vitára, se valamiféle nézetcserére. Pláne nem esedezünk előttük, hogy kegyeskedjenek velünk tüntetni, hiszen evvel az eljárással elfogadottságukat növelnénk (mint tették az utalt, legutóbbi tüntetés szervezői). Ellenben közvetlenül fordulhatunk az általuk megtévesztett polgártársainkhoz, akik még a híveik. Mit tegyünk azonban, ha mégis közös placcra (dobogóra, fórumra) kerülünk hangadó szélsőjobboldaliakkal? Semmi gond, ilyenkor kertelés nélkül megmondjuk, hogy ugyan egymás mellett/után szerepelünk, ami legfeljebb azt jelenti, hogy ki-ki megfogalmazza álláspontját. Nem egyetértés igényével, de még vita szándékával sem. Ugyanis bizonyos dolgokról (erkölcsi-politikai-civilizációs értékekről) nem vitázunk, hanem azokról felfogásunkat előadjuk, azokról meggyőzően beszélünk. Így cselekszünk a holokausztról, a nácizmus bűnösségéről, s a mai rasszizmusok embertelenségeiről szólva. A nácit, a kirekesztő nacionalistát leleplezzük, a közönség elől nem titkolva, hogy minden egyezkedést hibának, illetve bűnnek tartunk vele.

Képzeljük el, hogy a szövetséges hatalmak munkatársai – a nürnbergi per helyett – leülnek egy tévébeszélgetésben

(1945-ben már több kereskedelmi televízió működött az USA-ban) Hermann Göringgel, Alfred Rosenberggel és Julius Streicherrel pártatlanul megvitatni, mely okok és folyamatok vezettek a zsidókat, romákat, szlávokat, görögöket pusztító második világháború alatti népirtáshoz… Ugye, idióta gondolat?

A német nemzetiszocialisták, amikor lépésről-lépésre szétzúzták a weimari demokráciát, joggal emlegették, hogy őket demokratikus választásokon szavazták be a parlamentbe, s ezzel a hatalomba. E történelmi tapasztalat int bennünket, hogy a mi nácijaink ne válhassanak a politikai-társadalmi (társasági!) érintkezés normális, elfogadott szereplőivé. Vezéreikkel az összes fizikai kontaktust kerüljük, a kézfogást is, a velük történő nyilvános megjelenésekkor (ideértve a médiafórumokon való találkozásokat) elegendő akár egy biccentés.

Meggondolandó, hogy az április 14-i Orbán-rezsim elleni tüntetésen a liberálisok meg a polgári szocialisták (tisztelet a kivételnek!) tulajdonképpen minden skrupulus nélkül összeolvadtak a szélsőjobboldallal (volt-e érdemi tiltakozás a nyilas zászlók ellen?), mégpedig a kommunistázás, az antiszemitizmus és a romautálat konszenzusában (illetve hallgatólagos egyetértéssel ad acta téve ezeket a morális/politikai ügyeket), ami (és a kapcsolatos hallgatás) a jelenlegi magyar társadalom igen jelentős (nagyobb?) részét egyébként is áthatja, még ha lappangva is.

(Vendégszerző: Fekete György)

Ide vág!

A bunkó jobbikos, aki félti a kultúráját a menekültektől…. provokáció a kormányellenes tüntetés után

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük