Blogbazár
Gábor György: A nagy prostituált
A kép a leghagyományosabb ikonográfiai elemre épül, amely a fotó főhősének glorifikálódott erejét és hatalmát hivatott közvetíteni, vizualizálni.
A kép a leghagyományosabb ikonográfiai elemre épül, amely a fotó főhősének glorifikálódott erejét és hatalmát hivatott közvetíteni, vizualizálni.
Fent, magaslati ponton, városról lévén szó, vagyis egy erkélyen
(balkonon), ameddig a szem ellát, mindenki fölé emelkedve, a főhős fentről, „fenti lakóként”, ég és föld között lebegve, transzcendens és immanens küldetésének tudatában, s mintegy azt kifejezve tekint lefelé, az „alul lakókra”, a lentiekre.
A fotózás genezise óta a diktátorok egyik legtradicionálisabb ábrázolása, jusson csak eszünkbe a római Piazza Venezián lévő Palazzo Venezia palotájának híres-hírhedt balkonja, az alant felfelé bámuló tömegnek szónokló Mussolinivel, gondoljunk Hitler megannyi erkélyes képére, Sztálin lefelé fókuszáló, atyáskodóan joviális tekintetére a Lenin-mauzóleum mellvédjén, Rákosira és a Hősök terén kimagasló dísztribünre, a bukaresti elnöki palota erkélyéről szónokló Ceausescura, és még hosszan sorolhatnám.
A kép három szereplője közül a főhős, elégedett testtartásban,
zsebre dugott kézzel, ami a mindent lekezelő örökös taplóság és a feszengő magabiztosság szimbiózisa, tekint lefelé. Stendhal és Balzac vidéki regényhősei köszönnek vissza, akik az idegen nagyvárost készültek meghódítania, egy vidéki nagyember Párizsban, s aki – legalábbis egy ideig úgy tűnik, aztán persze sosem – legyűrte, két vállra fektette a nagy ellenfelét.
A másik alak, a körmendi, most éppen a parvenü bizonyítási kényszerétől, a Guccis cucctól megszabadulva, szintén zsebre dugott kézzel, picinyt hajlott háttal, enyhén főnöke mögé pozicionálva önmagát, ugyancsak a lenti világot fürkészi.
A harmadikat, a kormányzati beruházásokért felelős miniszteri biztost viszont csak egy dolog érdekli: rettegett és félve tisztelt főnökére szegezett tekintetével kíváncsian lesi, próbálja leolvasni a hatást a megisteniesült személy tekintetéből, az „áhá-élmény” árulkodó erejéből. Számára nem a lent az érdekes, hanem a fent: neki a fent a gazdája, a szállás- és ételadója.
A fotó egy ívet hoz létre,
amelynek egyik végpontját maga a főhős, a másik végpontját a már bevett, meghódított és privát törvénygyárként fenntartott és üzemeltetett Parlament épülete képezi. A nemzeti lobogó ugyanezt a tengelyirányt emeli ki és hangsúlyozza, lobogásával enyhén lefelé mutatva, egyenest a Parlament felé terelve a tekintetet. Az ív valójában egy új, spirituális híd, Orbán munkahelyétől a már bevett, lecsupaszított és galád módon megerőszakolt Országházáig.
Főtengely, mindennek a centruma, erőtér.
A lenti házak, épületek kis játékszerekké, makettekké töpörödnek, innen-onnan kikandikálva, vigyázó háztetejüket félénken, óvatosan az erkélyen büszkélkedőre vetve.
A város két partja között a szürkés-télies Duna vizében egyedül a Parlament épülete tükröződik. A kép középpontja, egyúttal legtávolabbi látványossága ebből a szögből még sosem látott perspektívát nyit meg: a Duna, a város egyik legősibb, legszebb, legborzalmasabb, legkedvesebb, legförtelmesebb, legzeneibb, zavaros és bölcs, olykor politikai jelkép, olykor erődemonstráció, olykor békévé oldó emlékezet, hol életet adó selymesség, hol életeket gyilkos szörnyként pusztító vadállat, mindig változó, koronként új és újabb jelentéssel gazdagodó szimbóluma most mintha a Margit-sziget körül ribancosan szétvetné lábait, s a lábak között a sziget, akár egy Vénusz-domb fanszőrzete, szemérmetlenül mutogatja magát.
A nagy prostituált.
Szerző
