Szókratész az őt halálra ítélni szándékozó bírái előtt az alábbiakat mondta: „Ejnye, te legderekabb ember, athéni polgár vagy, a bölcsességben és hatalomban legnagyobb város polgára; nem szégyelled magad hát, hogy mindig csak a vagyonod lehető legnagyobb gyarapítására van gondod, meg a hírnevedre, megbecsültetésedre, de a belátásról, az igazságról és arról, hogy lelkedet a lehető legjobbá tedd, nem is gondoskodol, nem is gondolkodol?”

Aztán Szókratészt a hatalom természetesen halálra ítélte

Erre így reagált:

„Én innen úgy távozom majd, mint akit ti halálos ítélettel marasztaltok el, ezek pedig úgy, mint akiket az igazság marasztalt el a gonoszság és jogtalanság vétkében”.

Aztán az utolsó szó jogán elmondott beszédének legvégén ezt mondta: „Egyet azonban még kérek tőlük: ha majd a fiaim fölserdültek, őrajtuk álljatok bosszút, férfiak, szakasztott úgy bántsátok őket, mint ahogy én bántottalak benneteket, ha látjátok, hogy pénzzel vagy bármi mással inkább törődnek, mint az erénnyel, vagy azt hiszik, érnek valamit, pedig semmit sem érnek: korholjátok akkor őket úgy, mint benneteket én, hogy nem azzal törődnek, amivel kell, s hogy úgy vélik, érnek valamit, pedig semmirekellők.”

Mindig is imádtam a hivatásomat, s mindig is büszke voltam szakmámra,

s kollégáim nagy részére. Azokra persze nem, akik a mindenkori athéni ítélethozók mellé álltak, hol szakmányban gyártott feljelentéseikkel, hol besúgói szolgálataikkal, hol a hatalomhoz dörgölőző elvtelenségükkel, hol a tehetség és a tudás iránt táplált gyűlölködésükkel, irigységükkel, frusztráltságukkal.

Förtelmes látni, mégis büszke vagyok:

a legújabb perszonális diktatúrák félelemtől reszkető kis zsarnokocskái, amint tegnap Orbán, ma a szerb Vučić a filozófusokban találja meg legveszedelmesebb ellenségeit. Tíz évvel ezelőtt, az Orbán-rezsim nyitányát a filozófusok elleni aljas támadás képezte, a

„Hellert és bandáját”

ért hazug és mocskos attak, amelyhez természetesen egy-két „kolléga” is csatlakozott, kitartó szorgalommal, kedvező politikai megítélésükben bízva.

Volt példa előttük:

az, amikor 1973-ban az MSZMP KB által megbízott Kultúrpolitikai Munkaközösség

“Néhány társadalomkutató antimarxista nézeteiről”

című állásfoglalása nyomán indult hajsza magyar filozófusok ellen, akikről kiderült, hogy

„a szocializmus ellenségei”, „tudománytalanok”, mivel „írásaikból kirajzolódik egy antimarxista ideológiai-politikai platform”, a „marxizmus alapjait verik szét”, „tagadják a munkásosztály történelmi szerepét”, írásaik „a marxista-leninista pártok, köztük az MSZMP elméletét, politikájának alapelveit veszik revízió alá és a szocializmustól idegen nyugati törekvéseket és eszméket vallanak.”

A filozófusokat eltávolították a kutatóintézetekből, útleveleiket bevonták, s publikációs és oktatói tevékenységüket ellehetetlenítették.

Az MSZMP-nél összehasonlíthatatlanabbul galádabb volt az Orbán-rezsim,

valamint csatlós sajtója és a rezsimnek a seggüket riszáló „kollégák”: az ellenünk felhozott vádak nem ideológiaiak voltak, hanem köztörvényesek. Orbán és fegyverhordozói nem elégedtek meg a kirúgásokkal, börtönbe kívántak záratni bennünket, ám a kézből etetett legfőbb ügyész nemhogy bűncselekmény, de a legkisebb szabálytalanság híján kénytelen volt elengedni az ügyet. Pedig Budai Gyula prejudikációi és vádjai rendkívül súlyosak voltak:

Nitzivel foglalkoznak (Nietzschét akart mondani szegény ördög), Platónt fordítanak magyarról magyarra, ahogy arra egy nekik bedolgozó „kolléga” hívta fel Budai kolléga figyelmét és így tovább.

A filozófusok szerencséje, hogy ez még a Fidesz-KDNP kísérleti fázisának időszakára esett

Az akkor még hatásos páratlan nemzetközi tiltakozásra, no meg a zsinórban megnyert sajtó- és munkajogi perekre tekintettel a galád vádakat ejtették, s végül megelégedtek az aljas meghurcolással és mocskos karaktergyilkosságokkal, amelyek közül ez utóbbi – nagy bánatukra – mégsem jött be. Orbán ezt követően kielégült a CEU elűzésével, az MTA szétverésével, az egyetemi autonómia alapelvének páros lábbal való tiprásával, egyetemi szakok betiltásával, egyetemek alapítványi formába való „átszervezésével”, egy-egy egyetemi kinevezés odaüzengetős-zsarolós meggátolásával, politikai-ideológiai alapokon létrehozott párhuzamos intézetek életre keltésével és alapos kistafírozásával és még hosszan sorolhatnám.

Most meg a Der Standard című bécsi lapban olvasható,

hogy Vučić szerb elnök szarta össze magát nyakig a nehézsúlyú filozófus-atléták kritikus gondolkodásától, s rendszerbírálatától. A szerb elnök Orbán példáját követve a belgrádi Filozófiai és Társadalomelméleti Intézetet választotta céltáblájául, s elrettentő példázatául. Szorgos kis diktátorként tanulva a nagy elődöktől – mindenekelőtt Orbántól és Recep Tayyip Erdoğantól, aki szintén összecsinálva magát a kritikus gondolkodástól, a 2016-os puccskísérlet után indított hadjáratot a török tudományos intézmények ellen – kézből táplált médiáját vonultatta fel a filozófusok ellen, s hűséges komisszárját, Zorán Avramovićot, aki már a kilencvenes években a háborús bűnökkel megvádolt Vojislav Šešelj szélsőjobboldali pártjának lieblingje volt, s aki most – egyebek mellett – fizetések folyósításának felfüggesztésével és főként a fiatal kutatókat érintő nyomásgyakorlással kívánja megmutatni, milyennek álmodják meg Európa hátsóudvarainak homokozóiban a diktatúrákat a macskahúgyos és galambszaros homokot még önmagukról le sem takarító fiókzsarnokocskák.

Dübörög az értelmiségellenes-antiintellektuális divat,

a hullámok magasra csapnak, s az egyre frusztráltabb tömegek önfeledten tapsikolnak mindehhez. A rohambrigádok élén azok a nemzeti-keresztény egységek masíroznak, mint amilyen a nagyszerű Habony Árpád londoni hírügynöksége, amely épp most tette közzé legfrissebb leleplezésének szánt nyomozati anyagát Soros liberális hálózatáról, amelyet a magyar kormány Origo nevű tacepaója azonnal megosztott. Sem Habony, sem a fenti tacepaó háza táján a gigantikus keresztényvédők között nem akadt egyetlen keresztes vitéz sem, akinek feltűnt volna – ahogy ezt a 444.hu-n Horváth Bence helyesen megírta –, hogy a vád, miszerint a svájci székhelyű Jesuit Worldwide Learning nevű szervezet liberális tanulmányokra (Liberal Studies) elnyert támogatása valójában a középkori keresztény fenntartású egyetemek bölcsészeti fakultásainak (facultas artium) később egyre bővülő septem artes liberales (hét szabad művészet) képzésrendjét jelenti.

Szóval az antiintellektualizmus vagy inkább az elemi tahóság jegyében ezek védik a kereszténységet!

Septem artes liberales mint liberális tanulmányok. Nem akármilyen Leiter Jakab. Nem írom, hogy Jákob lajtorjája, mert Jákobról azt hiszik majd, hogy Soros közvetlen munkatársa. A lajtorja pedig már rég a felcsúti ház fészerében van, hiszen – ahogy az ősi keresztény-magyar mondás tartja – minden lajtorja Felcsútra vezet.

Forrás

zápor

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét